„Az első tudatos élményem szülőfalumhoz, Füzesabonyhoz köt. Édesanyám, előtt egy nyitott imakönyv. Zokogva borul rá. Csak évek múlva eszméltem rá, hogy mi is történt abban a percben. Tanító édesapámnak a haláláról érkezett meg a hír." – emlékezett vissza saját gyermekkorára, 1914-ből. Ezzel Belon Gellért életében is megkezdődött a 20. század. A folytatás sem volt felhőtlenebb. Mezőtárkányon szolgáló pap-nagybátyja halála, a Debrecenben működő elhunyt tanítók árváinak nevelőotthona, s az ott elszenvedett sérelmek egytől-egyig kikezdhették volna hitét, tartását, de nem ez történt. Épp ellenkezőleg, szilárd hittel és elhatározottsággal készült a papi hivatásra, amelyre végül 1934 júniusában fel is szentelték. Habár már ekkor hurcolta magával súlyos betegségét, a „magyar kórt”, ahogy a TBC-t a korban nevezték, beteg tüdeje ellenére olyan energiával végezte lelkipásztori feladatait, ami egészséges embereket is megszégyenített. Mint a teológia doktora (tudományos fokozatát 1935-ben szerezte meg), a kalocsai szeminárium teológiai tanáraként működött. Mellette végezte papi szolgálatát, újságot szerkesztett, lelkigyakorlatokat tartott.

A második világháború idején mélyen átérezte, hogy papi hivatása most sokkal többet követel tőle, mint a békében. Tudta azt, hogy a lelki segítség mellett, a nehéz időkben sokan az anyagi támogatásra is rászorulnak. A szűkölködő városi lakók számára sikeres élelmiszergyűjtést szervezett, amiből számtalan szegénységben élő kalocsai család részesült. Tette ezt hivatástudata mellett a személyesen átélt traumáira visszaemlékezve. A hét év, amit a debreceni árvaházban töltött el, az éhezés jegyében telt el. Sosem felejtette el a borzasztó érzést, amit kisgyerekként élt át, ezért tudott másokon segíteni. Már ekkor sokan megállapították, hogy ez a fiatal pap a saját sebeiből is képes építkezni, és tapasztalataiból kiindulva másokon segíteni. 1944 végén Budapestre utazott rokonlátogatásra, ahonnan az ostromgyűrű bezárulása után már nem tudott visszautazni állomáshelyére, Kalocsára. A vészkorszak idejét sem töltötte tétlenül. A bombázások ellenére esténként sorra járta az óvóhelyeket, ahol vigasztalta a gyászolókat, reményt adott a félelemtől reszkető embereknek, szentmiséket mutatott be, s aki meggyónta vétkeit, annak kiszolgáltatta a bűnbocsánat szentségét. Egy ízben megpróbált újraegyesíteni egy szétvált családot, amelynek az egyik fele Budán, míg a másik Pesten ragadt az ostrom napjaiban. Mivel ekkorra az összes fővárosi híd romokban hevert, ez egyáltalán nem volt egyszerű és kockázatmentes vállalkozás. Végül egy csónakkal keltek át a Dunán, amely azonban a folyó közepén megingott, s Gellért atya, hogy megvédjen a jeges Dunába eséstől egy kislányt, beleesett a zajló folyóba, így Budára végül úszva ért át, viszont a csónak utasai sértetlenül megérkeztek a partra.

Hazaérve Kalocsára áldatlan állapotok várták. Addigra a szeminárium épületét a megszálló szovjet Vörös Hadsereg egységei kiürítették, hadikórházként használták. A kellemetlen meglepetések folytatódtak: nem sokkal hazatérése után hamis vádak alapján letartóztatták és vizsgálati fogságba zárták. A vád teljesen irreális volt, antiszemita és szovjetellenes írások publikálásával rágalmazták meg. Annyira egyértelmű volt a vád alaptalansága, hogy végül a népbíróság eltekintett a börtönbüntetés kiszabásától, viszont állampolgári jogai gyakorlása alól tíz évre felfüggesztették és bevonták az útlevelét. Lelkierejét és mély hitét jól alátámasztja, hogy ezek sem csökkentették közösségéért vállalt felelősségtudata mértékét, munkáját ott folytatta, ahol a háború előtt abbahagyta.

1947-ben Sükösdre helyezték plébánosnak, itt élte meg a kommunista totalitárius diktatúra kiépülését és az Egyház gúzsba kötését. Zajlott az iskolák államosítása, a paraszti magántulajdon felszámolása (kollektivizálás) amely súlyosan érintette Sükösd lakosságát is. Hogy a rendszer nem bánt kesztyűs kézzel a vallásos vidéki parasztsággal, azt a pócspetri-ügy mindenki számára egyértelművé tette. Az Egyház elleni leszámolás csúcspontja Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek letartóztatása, koncepciós pere és börtönbüntetése volt. Ezt követően sor került a szerzetesrendek feloszlatására. 1951-ben letartóztatták és koncepciós perben börtönbüntetésre ítélték Grősz József érseket, ugyanebben az évben fölállították az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely egészen a rendszerváltoztatásig beavatkozott a történelmi egyházak irányításába. Egy évvel korábban, 1950-ben, Kádár János koordinálása mellett létrejött a békepapi mozgalom, amelynek célja a papság és a hívek megosztása volt. A mozgalom a sükösdi plébánost is megkörnyékezte, eredménytelenül. 1951-ben egy esperesi gyűlésen, a jelenlévő békepapok arra akarták rávenni az esperesi kerület papjait, fogalmazzanak nyílt levelet XII. Piusz pápának, hogy harcoljon a békéért. Belon Gellért felszólalásával tette helyre a békepapokat: „Az atombomba egyszer már leesett és egyetlen ember harcolt, tiltakozott ellene: XII. Piusz.” Belon Gellért úgy Sükösdön, mint későbbi állomáshelyein is, az állambiztonság kiemelt figyelmét „élvezhette”. De hiába üldöztetése, akadályoztatása, lelkipásztori tevékenységét rendületlenül optimistán látta el. Ahogy ő maga fogalmazott: „Szent optimizmus jellemzi a szent kereszténységet. A körülötte tomboló félelmeknek nem hódol be, hanem egyszerű és zavartalan lélekkel folytatja tovább életét építő és gazdagító tevékenységét.” Erre a szent optimizmusra valóban nagy szükség is volt, hiszen Közép-Európa szovjetek által megszállt országai közül a magyar egyházat érte a legerősebb üldöztetés. Azt gondolhatnánk, a Kádár-rendszernek szinte nem is volt dolga, hiszen elődjeik 1956-ig térdre kényszerítették az egyházakat. És ezt cáfolta meg Belon Gellért, aki Rónay László József Attila-díjas író visszaemlékezése szerint a diktatúra legsötétebb éveiben „a hazai katolikus szellem egyik ébren tartója volt.”

Az 1957-ben Bajára helyezett Belon Gellért két évvel később, 1959 őszén értesült arról, hogy szeptember 23-án Szent XXIII. János pápa címzetes elidei püspökké és pécsi apostoli kormányzóvá nevezte ki. A kinevezésre való felterjesztés főpásztorától Grősz József kalocsai érsektől származott. A kommunisták jól tudták kivel állnak szemben, féltek Belon Gellérttől, ezért nem engedélyezték felszentelését, arra hivatkozva, hogy a Szentszék nem egyeztetett az Állami Egyházügyi Hivatallal a kinevezés ügyében. Jogalapnak az 1957. évi 22. törvényerejű rendeletet tekintették, amely kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén mindazon római katolikus egyházi állásokra és címekre történő kinevezéshez, valamint megbízáshoz, amelyek az egyházi jogszabályok rendelkezése szerint a római Pápa hatáskörébe tartoznak, továbbá az e minőségben való működéshez a Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulása szükséges.” Ez ugyan a Vatikánt semmire sem kötelezte, hiszen a kinevezés joga kizárólag a Szentszéket illette meg, hiszen a főkegyúri jogot a kommunista diktatúra nem birtokolta, de tény hogy Belon Gellért felszentelése nem történt meg. Okkal féltek tőle a kommunisták, hiszen a kinevezett püspököt sokan már ekkor „második Mindszentyként” tartották számon. Ismét Rónay Lászlót idézve: „Az akkori illetékesek nagyon is jól tudták, miért „alkalmatlan” a püspöki rangra; lendületes volt, dinamikus, elképzelései messze meghaladták azokat a kereteket, amelyek között az állam és az egyház egymás mellett élését eltervelték, megingathatatlan személyisége és egyházhűsége pedig alkalmatlanná tette azokra a kompromisszumokra, amelyeket – sajnos – nem egy püspöktársa elfogadott annak idején.”

Kinevezését követően a kommunista hatóságok minden lehetséges eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni hivatása gyakorlásában. Első intézkedésükkel kitiltották szolgálati helyéről, Baja városából, havonta beidézték a rendőrségre. Az állambiztonsági szervek egészen haláláig megfigyelés alatt tartották. Nem véletlenül, hiszen ahogy egy későbbi interjújában Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke fogalmazott: Belon Gellért „Mindszenty vonalához tartozott”. Írásaira közlési tilalmat rendeltek el, innentől kezdve, egészen az 1980-as évekig, a neve alatt nem jelenhetett meg írás a magyar katolikus sajtóban, holott ezt megelőzően rendszeresen publikált az Új emberben, valamint a Vigíliában, utóbbinak szerkesztője is volt. Első könyvét, amely Imádkozzál címmel jelent meg 1978-ban, a szerző nevének feltüntetése nélkül lehetett csak kinyomtatni. 1981-ben, hetvenedik születésnapján az Új ember, csak neve említése nélkül emlékezett meg a „Lelkipásztorról” születése évfordulóján. Útlevelet nem kaphatott, egészen 1982-ig, még szocialista országba sem. A személyét ért támadások mögött a kommunista hatóságok, kiemelten az Állami Egyházügyi Hivatal állt. Beresztóczy Miklós, az egyik leghírhedtebb békepap amellett kardoskodott Belon kinevezését követően, hogy a kinevezett püspököt egy jelentéktelen tanyai lelkészségre kell elhelyezni, eltüntetve őt a világ szeme elől. Ez sem sikerült. Az Annuario Pontificio (Pápai Évkönyv) minden évben közölte a római Kúria és a katolikus hierarchia névsorait. A névsorban 1960-tól szerepel Belon Gellért elidei címzetes püspök is, neve mellett az impedito (akadályoztatva) megjegyzéssel. Tíz évvel később már csak két impedito főpapja volt a Katolikus Egyháznak: Mindszenty József és Belon Gellért. Jávor Béla visszaemlékezése szerint: „Ő volt az egyetlen, aki a fogoly prímás helyébe lépett. Nem az egyházkormányzat terén, hiszen azt nem engedték neki, de szellemileg, lelkileg a lelkipásztorkodásban.”

Gellért püspököt 1962-ben Miskére, nyolc évvel később Jánoshalmára helyezték plébánosnak. Azt gondolhatnánk, hogy az őt ért megaláztatás miatt magába fordulva bánkódott új állomáshelyein, de egyáltalán nem ez történt. Ha név nélkül is, de folyamatosan közölte írásait a katolikus sajtóban, rendszeresen tartott lelkigyakorlatokat – amit a kommunista hatóságok sokszor betiltottak, ellehetetlenítettek –, az ország minden részébe hívták előadásokat tartani, plébániáját paptestvérei Gellért Szállónak nevezték, amelynek ajtaja reggeltől-estig mindenki előtt nyitva állt. Óriási szeretetnek és köztiszteletnek örvendett. 1964-ben a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között létrejött megállapodás erősen megviselte. Tudta jól, hogy eszközzé vált a „keleti politika” oltárán, de ezért sohasem tett szemrehányást senkinek sem. Idővel a hazai katolikus hívők, mint az „ország püspökét” emlegették, ez jól mutatja, hogy az embereket egyáltalán nem érdekelte az állami tiltás. Sokan hasonlóképpen gondolkodtak a püspöktársak közül is. Így például Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, ha Belon Gellért a városban tartott lelkigyakorlatot vagy szentmisét, saját püspöki jelvényeit adta át neki, hogy azokban mutassa be a szentmisét, mert – érvelt Shvoy – ő a Szentszék által kinevezett püspök, amit semmiféle állami el nem ismerés nem ír felül.

A tiltás ellenére az 1970-es években már közismert személyiség volt, nem csak a hívők körében. Nevéhez fűződik Prokop Péter festőművész „felfedezése”, Kodolányi János író rekatolizálása, de lelki vezetője volt Dienes Valéria filozófusnak és ő végezte el 1983-ban, immár felszentelt püspökként, Illyés Gyula temetési szertartását. Utóbbi alkalommal a szertartást külön kellett választani az állami búcsúztatótól, mert a kommunista nagyságokat valósággal irritálta Belon Gellért jelenléte. Beszéde megrendítette az író gyászolóit. A kommunisták által üldözött püspök Egyháza nevében is bocsánatot kért a vallástól eltávolodott írótól: „Első szavunk a megkövetésé és a bocsánatkérésé. Keresztelésed szent pillanatától, amely örökre eljegyzett Téged az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésében nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kételkedés nélkül elfogadd.”

1982-ben az állam végül hozzájárult felszenteléséhez és pécsi segédpüspökké való kinevezéséhez. Mindez azért történhetett meg, mert a kommunista hatóságok úgy gondolták, hogy az idős, ráadásul súlyos beteg főpap – 1975-ben rákos megbetegedése miatt a fél tüdejét ki kellett operálni – már úgyis túl gyönge ahhoz, hogy püspökként folytassa tevékenységét. Emellett a kommunistákat kényelmetlenül érintette az is, hogy az 1982-es madridi emberi jogi konferencián foglalkoztak az utolsó impedito püspök ügyével is. Belon Gellért élete hátralévő öt évében még nagyobb energiával vetette bele magát hivatása gyakorlásába. Püspöki jelmondatául az alábbi mondatot választott: Vulnere sanus azaz Sebtől gyógyult. Választását így indokolta: „Az életnek sok sebét kellett elviselnem kezdve attól, hogy édesapámat nem ismertem, az első háborúban esett el és az árvaságnak a sebét kellett megkapnom és viselnem. Árvaházban növekedtem fel, és ott meg tudtam őrizni a papságra való vágyódásomat. Azután jött a papi működés. Ez alatt sok minden történt. Szinte minden emberi problémán átestem. Voltam a háború kellős közepében is 1944–45 telén, rajtunk keresztül gázoltak az egymással szembenálló ellenségek. Megtapasztaltam az emberi nyomorúságnak szinte minden ízét. De hálát adok az Úr Istennek, mert így érzem magam gyógyultnak, hogy az emberi szenvedéseket is meg lehetett tapasztalnom, és az emberi nyomorúságnak a legmélyét is megismerhettem és megízlelhettem.” Belon Gellért földi élete során rengeteg sebet kapott, de képes volt a fájdalmaiból is erényt kovácsolni és embertársait szolgálni a kommunista diktatúra üldözése ellenére. Halála előtt számtalan műtétet végeztek el rajta, sokan úgy gondolták, a kommunistákkal az élen, hogy végre felhagy nyilvános tevékenységével. Nem ez történt, a betegsége ellenére szó szerint virágkorát élte az idős püspök. „Az ember nem mondható egésznek, egészségesnek, ha nincs sebe. És az teszi egészségessé, ha sebet kap. Jézus megőrizte a sebeket kezén-lábán. Mintha csak mutatni akarta volna, hogy a felebaráti szeretet útját igaziból csak azok tudják járni, akiknek sebes a kezük és sebes a lábuk. Milyen finoman és tapintatosan nyúlunk valamihez, ha sebes a kezünk! Ha sebes lábakkal közelítenénk meg embertársainkat, és nem törnénk rájuk az egészségesek lendületével és kíméletlenségével, milyen más lenne a kapcsolatunk.” – vallotta betegségéről.

1987 májusában, a bécsi Pázmáneumban tartotta élete utolsó előadását, ekkor már olyan beteg volt, hogy szobájából hordszékkel vitték be az előadóterembe, de felszólalásán egyáltalán nem érződött súlyos állapota. Két héttel később, május 23-án halt meg. Végrendeletében így összegezte földi pályafutását: „Hálás vagyok Istenemnek, hogy evvel a se kint se bent élettel megszabadított a felelős gondoktól, és így csak azt kívánta tőlem, hogy bizonyítéka legyek az egyház valódi helyzetének hazánkban.” Belon Gellért élete minden napján méltósággal viselte az őt ért megaláztatásokat: „Én szerintem az embert a kereszt teszi igazán emberré. Ha át tudom érezni embertásaim problémáit, a mai emberek problémáit is, akkor ezt ennek köszönhetem. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen utakon vezetett és nem kímélt meg a keresztektől.” – vallotta. Mi pedig hálásak lehetünk a Jóistennek, hogy a traumákkal terhelt 20. században, mindig küldött olyanokat, mint Belon Gellért, akik életük példájával bizonyították, hogy mindig, még az elnyomás idején is lehet választani a jó utat.  

Balogh Gábor