A magyar Országgyűlés képviselői 1989. szeptember 26-án fogadták el a külföldre utazásról és az útlevélről, valamint a ki- és bevándorlásról szóló törvényeket, és alapvető emberi joggá nyilvánították a lakó- és tartózkodási hely szabad megválasztását. A parlament az 1989. őszi ülésszakának első napján elfogadott törvényjavaslat végleg lebontotta a kommunista diktatúra egyik fő „névjegyét”, vagyis a szabad utazás tilalmát.

A II. világháború befejezése után a Szovjetunió, a megszálló Vörös Hadsereg segítségével, a Rákosi Mátyás vezette kommunistákat segítette hatalomra, akik a belügyminisztérium segítségével már 1945-től szigorúan ellenőrizték a magyar állampolgárok életét, így azok helyváltoztatási és utazási szándékát is. Egészen a kommunista diktatúra végéig, 1989-ig nem lehetett szabadon utazni. Nagy Ferenc külföldre emigrált magyar miniszterelnök már 1948-ban azt jegyezte fel naplójába, hogy „szegények, gazdagok, nevesek és névtelenek megszámolhatatlan ezrei választották a veszélyes utat nyugatra.” A tömeges nyugatra vándorlást megakadályozandó a kommunista diktatúra szigorú határőrizetet vezetett be, és 1949-ben a nyugatra vezető osztrák–magyar határt hermetikusan lezárta, felhúzva a gyilkos vasfüggönyt. A határzár ellenére életüket kockáztatva sokan próbáltak továbbra is nyugatra szökni. Egyszóval: a vasfüggöny az országot teljesen elzárta a külvilágtól.

A határőrizet természetesen a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, és nemcsak a határőrségről gondoskodott, hanem a hátországról is. Az ’50-es évek első felében a határőrség egyenesen az Államvédelmi Hatóság állományához tartozott, parolijuk színe alapján „zöld ávósoknak” is nevezték őket. Az országot elhagyni szándékozó magyar állampolgárokat már a határ előtt, akár otthonukban megakadályozták tervük végrehajtásában, ahogy erre egy korabeli bírósági ítélet is rámutat: „A tiltott határátlépés bűntettének végrehajtását a tettes már akkor megkezdi, amikor lakását azzal a szándékkal hagyja el, hogy az országból tiltott úton távozik el.” A Belügyminisztérium önkényesen szabályozhatta a külföldre „törvényes keretek közt” utazni kívánó személyek utazási kérelmét is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha valaki külföldre szeretett volna utazni – akár egy idős, vagy beteg rokont meglátogatni – hosszú procedúrán és ellenőrzésen kellett átesnie. Sokan ezért bele sem kezdtek az útlevéligénylésbe, ha mégis, akkor a belügy ezeket teljhatalmúlag vizsgálhatta meg és utasíthatta el, akár indoklás nélkül is.

A helyzet a Kádár-rendszerben sem javult, az 1956-os forradalom és szabadságharc után továbbra is szigorúan ellenőrizték az ország határait és külföldi utazásra engedélyt a ’60-as években még csak pár százan kaphattak, főleg politikusok, művészek, sportolók vagy egyes erre predesztinált szakmák képviselői (kereskedők, fuvarozók, idegenvezetők). A hazatérni kívánó személyeket sem engedték be, ugyanis a kommunista diktatúra tartott attól, hogy a hazatérőkben túl jó benyomás alakult ki a nyugati világról.

Az utazás a ’70-es évektől lett „egy fokkal könnyebb”, amikor az államhatalom elkülönítette a keleti és nyugati országokba történő utazást. A piros útlevelet 1972. január 1-jén vezették be a betétlapok helyett. Ez már „valódi útlevél” volt, amely a baráti, szocialista országokba szólt, korlátozás és külön kiutazási engedély nélkül lehetett használni. Az utazások időtartama viszont maximum 30 nap lehetett. A nyugati országokba való utazáshoz az államhatalom kék útlevelet adott ki, amelynek 5. oldalára pecsételték a szocialista országokba szóló állandó kiutazási engedélyt, viszont nyugati utazásokhoz továbbra is minden alkalommal külön, egyedi engedélyre volt szükség. 1978-ban a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendeletben mondta ki, hogy törvényes jognak tekinthető az utazáshoz való jog, de az Elnöki Tanács rendeletének jogi paragrafusai még mindig tartalmaztak olyan korlátozásokat, amelyek lehetőséget nyújtottak az államhatalomnak arra, hogy a „nem kívánatos” személyek továbbra se kaphassanak nyugatra szóló kék útlevelet. Bár a korábbi évtizedekhez képest az Elnöki Tanács már jogi indoklást adott az elutasításhoz, de ezt megtámadni lehetetlen volt s fellebbezésre sem állt mód. A látszólagos enyhülés ellenére a ’80-as években továbbra sem lehetett szabadon utazni, ezt a jogot a belügy továbbra is megvonhatta. Krassó György is erről írt 1981-ben: „Külföldre utazásában valójában meg lehet akadályozni bármikor bárkit még akkor is, ha a törvényben előírt feltételeknek mindenben megfelel.”

1989. szeptember 11-én gyökeres fordulatnak számított, amikor a magyarok megnyitották a nyugati határt a keletnémet menekültek előtt. A parlament nyári szünetről visszatérve, bő két héttel később, szeptember 26-án tartotta őszi ülésszakának első napját. Az ülésszak nyitásaként a parlamenti szünet alatt júniusban elhunyt Kádár Jánosról tartottak megemlékezést, majd ezután az előterjesztett törvényjavaslatok keretében elfogadták a külföldre utazásról, valamint a ki- és bevándorlásról szóló törvényeket. Kádár halálával szimbolikus értelemben már nyáron, egy hosszantartó, nyomasztó korszak zárult le, azonban ténylegesen az őszi határnyitással vált valóságossá az a remény, ami az addig szilárdnak hitt vasfüggöny, a szabad utazás legfőbb korlátjának leomlásához vezetett, amelyet a parlament jogilag a szeptember 26-án elfogadott új „útlevél és utazási törvénnyel” erősített meg.

Nagy Gergely