Az első világháború alatt a Baltikum ütközőzóna szerepét töltötte be a két rivális, a Német Császárság és az Orosz Birodalom között. Ez a helyzet alapvetően változott meg az 1917-es oroszországi eseményeknek eredményeképpen. Németország és a háborút továbbra is vállaló új Orosz Köztársaság ígéretekkel halmozta el, az ekkorra már vagy függetlenségre, vagy széleskörű autonómiára vágyó balti népeket. A petrográdi szovjet már 1918. március 28-án felajánlotta Észtországnak és Litvániának a függetlenséget. Természetesen mindez csak félrevezetés volt, hiszen az új szovjet vezetés csupán időt próbált nyerni azáltal, hogy ígéreteivel leszerelje az egyre harciasabb balti népeket, a cél a Baltikum teljes beintegrálása volt a leendő kommunista állam területébe. Az orosz haderő összeomlása után a terület német katonai közigazgatás alá került. Az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében Szovjet-Oroszország lemondott a balti országokról. Németország a továbbiakban úgy képzelte el a terület jövőjét, hogy az perszonálunióban egyesül a Német Császársággal. Ez azonban csak terv maradt, a hamarosan beköszöntő német összeomlás, biztosította a három balti állam önállóságát.

A függetlenség végleges kivívása előtti utolsó buktató a szovjet Vörös Hadsereg expanziója volt, amely 1918 decemberében Litvánia és Lettország elfoglalása után, már Tallint fenyegette. Azonban az észt haderő – némi finn és brit segítséggel – harminc kilométerre az észt fővárostól megállította a szovjet előrenyomulást. 1919-ben a versailles-i béke aláírásával, valamint az 1920-ban megkötött békeszerződésekkel nemzetközi elismerést nyert a három balti ország. A függetlenség állapota azonban nem tartott sokáig. Az 1939. augusztus 23-án aláírt Sztálin–Hitler paktum értelmében, a két diktatúra felosztotta egymás között Közép- és Kelet-Európa területét. A paktum értelmében a németek elismerték, hogy Finnország, Észtország és Lettország a szovjet érdekszféra részévé vált. Hamarosan Litvánia is erre a sorsra jutott. Hivatalosan Moszkva „kölcsönös egyezséget” kötött Észtország és Litvánia kormányaival, amelyben a két ország „önkéntesen” hozzájárult ahhoz, hogy felségterületén szovjet katonai egységek állomásozzanak. Hogy itt már nem csak egyszerű csapatkihelyezésekről volt szó, arról árulkodik az a tény, hogy 1939-ben a szovjet Vezérkar térképei a három balti államot, már, mint a Szovjetunió tagköztársaságait ábrázolták. 1940 júniusában előbb Litvániát, majd a hónap második felében Lettországot és Észtországot is elfoglalta a Vörös Hadsereg. A nem sokkal később „megválasztott” három balti parlament „kérte” felvételét a Szovjetunióba, amit Moszkva természetesen nem tagadott meg. Ezt követően a Baltikum történetében ez idáig nem tapasztalt terrorhullám söpört végig.

A térség 1941-ben a Barbarossa hadművelet kezdetén német fennhatóság alá került, s egészen 1944 őszéig az alatt is maradt. Ekkor Észtország megpróbálta visszaállítani függetlenségét, s ehhez kérte a nyugati hatalmak segítségét. A kérés süket fülekre talált. Az időközben újjáalakult Észt Hadsereg azonban hősiesen kitartott, így több hónapon keresztül biztosítani tudta az útvonalat több ezer embernek, akik menekültek a Vörös Hadsereg terrorja elől. A második világháború után a balti államok sorsa megpecsételődött. A három ország újból a Szovjetunió tagköztársaságává vált. A megszállást követően Észtországból 23.000 embert deportáltak, közülük 10.000-en sohasem tértek vissza hazájukba. Emellett 1953-ig, mintegy 1500 fegyveres észt gerillaharcost (Erdei testvérek) gyilkoltak meg a szovjet megszálló szervek, kivégzés, illetve az ellenállással való összecsapás során. Lettországban jóval nagyobb volumenű harcot folytattak a szovjet biztonsági erők a lett ellenállókkal és a lakossággal szemben. Mintegy 25.000 lettet gyilkoltak meg, emellett 41.000 embert deportáltak a Szovjetunió területére. Litvániából 33.500 főt deportáltak a megszálló szervek. A deportálandó személyek számát természetesen a tervutasításnak megfelelően hajtották végre. Így, ha esetleg valahol az előírt létszám nem jött össze, az NKVD emberei válogatás nélkül gyerekeket és idős embereket is betettek a transzportba, csakis azért, hogy a tervszámok „kijöjjenek.” A statisztikák szerint 1944 után a balti államok lakosságának mintegy 7,6 százalékát deportálták, ezen belül a munkaképes férfilakosság 12 százaléka lett a deportálások áldozata. A szovjet kényszermunkatáborokban az elhurcoltak jelentős része életét vesztette, de aki túlélte az sem költözhetett vissza büntetése letöltése után hazájába, ehelyett a hatóságok által kijelölt helyszínen kellett leélnie hátralevő éveit.

Nem sokkal az első szovjet megszállást (1940) követően kialakult egy ellenállási mozgalom a Baltikumban, amely egészen az 1970-es évekig aktív szerepet vállalt a szovjetellenes és ezzel párhuzamosan a függetlenség kivívására irányuló tevékenységben. Az ellenállókat, akik a három tagköztársaság erdeiben bujkáltak a szovjet biztonsági szervek elől, Erdei testvéreknek nevezték, s egészen 1978-ig – ekkor halt hősi halált az utolsó erdei testvér – rendszeresen megkeserítették a megszálló szervek életét, egyben életben tartották a reményt, a függetlenség tekintetében. Litvániában emellett a Katolikus Egyház is támaszt nyújtott, s idővel az ellenállás hajtóerejévé vált. Az erdei testvérek mozgalmának felszámolásával párhuzamosan, 1978-ban döntést hozott az SZKP PB arra vonatkozóan, hogy felgyorsítják a Baltikumban az eloroszosítási folyamatot. Moszkvában azt gondolták, hogy az ellenállás felszámolásával, már nem ütközhetnek akadályba. Óriásit tévedtek, hiszen végső soron ez a döntés lett a balti rendszerváltoztatás közvetlen, kiváltó oka. Újabb függetlenségi mozgalmak bontakoztak ki, s már a következő, 1979-es esztendőben sztrájkok sorozata szerveződött a térségben, ami azért is érintette fájdalmasan a Moszkvát, mert a Szovjetunió egyik legfejlettebb gazdaságú területe a balti térség volt. Emellett a három nemzet értelmiségi képviselői ugyanezen évben aláírták az ún. Balti Kiáltványt, amelyben követelték a Sztálin–Hitler paktum következményeinek haladék nélküli megszüntetését. Mindezek után az események felgyorsultak. 1980-ban a szovjet hatóságok rohamrendőrséggel, brutális módon verték szét a tallini fiatalok spontán demonstrációját, amelynek következtében számtalan fiatalt börtönbe vetettek. Erre negyven észt értelmiségi beadványban tiltakozott a letartóztatások és az észt kultúra elnyomása ellen. Utóbbi esetében utalván az SZKP PB fentebb említett 1978-as eloroszosítási határozatára. A kommunista hatalom azonban nem vette figyelembe a beadványban foglaltakat, s számos értelmiségit letartóztatott. Nem sokkal később az egyik börtönbe vetett értelmiségi, Jüri Kukk életét vesztette a fogság körülményei között. Ezáltal a hatalom petíciózó értelmiségből, valódi és kérlelhetetlen ellenzéket teremtett magának.

Az 1980-as évtized bizakodásra adott okot a balti népek szemében. Jó néhány olyan folyamat, esemény zajlott le a világban 1980 óta, amely pozitívan befolyásolta a kelet-, közép-európai, szovjet elnyomás alatt élő, de függetlenségre vágyó népek helyzetét. A Szovjetunió gazdasága recsegett-ropogott, az Egyesült Államok lakossága Ronald Reagant választotta elnöknek, aki már a kampányban sem rejtette véka alá, hogy leendő külpolitikájának legfőbb célkitűzése a hidegháború megnyerése. Legközelebbről azonban a lengyel események érintették a balti országokat, hiszen azok már a szomszédban zajlottak, s nagyon is jól tudták, hogy mi az események valódi mozgatórugója. Jelentős hatással volt az itt élőkre az 1986-os áprilisi, csernobili atomkatasztrófa, mivel a semlegesítésénél résztvevő katonák tekintélyes része a Baltikumból származott. Nagy részük, miután kapcsolatba került a sugárfertőzött területekkel, egy-két hónapon, vagy éven belül életét vesztette. Mindez egy az egyben elsöpörte az új szovjet vezető, Gorbacsov, valamint a peresztrojka és a glasznoszty hitelét a balti népek körében.

1986-ban létrejött az Észt Hagyományőrző Társaság, amely céljaként a nemzeti történelemmel kapcsolatos kutatások beindítását és széleskörű publikálását tűzte ki. Egy évvel később a szervezet már az egész tagköztársaságot behálózta. Az első tömegmegmozdulás 1987. június 14-én Rigában következett be, az 1941-es tömeges deportálások emléknapján. Ugyanezen a napon a három ország volt politikai foglyai elhatározták, hogy 1987. augusztus 23-án mind a három államban tüntetéseket rendeznek, megemlékezve a paktum aláírásáról. Gorbacsov kezdetben nem akart szabad utat engedni a tüntetéseknek, ám végül az amerikai kormányzat nyomására nem merte betiltani a demonstrációkat, így a paktum aláírása után 48 évvel több ezer ember tüntetett a három ország egykori fővárosaiban. A tüntetések azonban nem csak a szovjet szervek figyelmét keltették fel, de az eddig tárgyilagos emberekét is. Megtapasztalták, hogy együtt erősek és nem kell félniük a hatalomtól, mert éppen ellenkezőleg, a hatalom fél tőlük.

Az ellenállás fokozódott, s egyre több támogatóra tett szert. 1988-ban az Észt Tagköztársaságban létrejött az Észt Népfront (Rahvarinne), amely jelképéül elkezdte használni az észt kék–fekete–fehér lobogót, és egyéb nemzeti jelképeket. 1988. június 4-én több tízezer észt fiatal és zenész gyűlt össze Tallin óvárosában, ahol felváltva énekelték a régebbi és az új hazafias dalokat. Tették mindezt félelem nélkül, hiszen láthatták, hogy ekkora tömeggel, s a külső nyomást figyelembe véve a szovjet vezetés képtelen fellépni. Ez a nap Daloló forradalom néven íródott be az észt történelembe. A szovjet vezetés megpróbálta kifogni a szelet a balti ellenzék vitorláiból. Engedélyezték a tüntetéseket, jóváhagyták tiltakozó rendezvényeket, az észt lobogó használatát stb. Mindezzel azonban csak gyorsították a folyamatot. Az észt események hatásai hamarosan érezhetőek voltak a másik két balti tagköztársaságban is. 1988-ban Lettországban és Litvániában is megalakult a Népfront, s ott is visszaállították a nemzeti lobogók használatát.  1988 végén, az ugyanezen évben létrejött észt Polgárok Bizottsága Mozgalom deklarálta, hogy célja a független Észt Köztársaság helyreállítása. Ennek érdekében az Észt Legfelsőbb Tanács 1988 novemberében határozatot fogadott el arra vonatkozóan, hogy a helyi törvények elsőbbséget élveznek a szovjet statútumokkal szemben. Emellett kimondták az észt nyelv államnyelvi státusát is. Erre egyébként is égető szükség volt, hiszen az észt nyelvű lakosság aránya rohamosan fogyott a szovjet érában. Észtországban, az 1930-as évek végén a lakosság 98 százaléka észt származású volt. Ugyanez a szám az 1980-as évek végére alig érte el a 60 százalékot. Lettországban a helyzet még ennél is súlyosabb volt. Ott az arányszámok 82-ről 52 százalékra csúsztak le. Kiválóan érzékelteti a számok mögött meghúzódó tartalmat, az a szomorú tény, hogy a jelzett időben a lett fővárosban, Rigában csak minden harmadik ember volt lett származású, de voltak olyan városok az országban ahol nyolcból egy ember volt származását tekintve lett. 1988 októberében Lettországban is megalakult a Népfront, amely autonómiát követelt, valamint kiemelt területté nyilvánította a lett kultúra és a nemzeti nyelv ápolását. 1989 februárjában létrejött a Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom, amely a Népfronttal ellentétben már a Szovjetunióból való kiválást tűzte ki céljául. Litvániában volt a legkedvezőbb az etnikai összetétel a három állam tekintetében, hiszen itt az összlakosság mintegy 82 százaléka volt litván származású. Vilniusban 1988 júniusában alakult a litván Népfront, amelyet eredetileg a peresztrojka támogatása érdekében hoztak létre, azonban hamarosan a litván függetlenség legjelentősebb szervezetévé vált a testület.

Gorbacsov egy dologról hallani sem akart, s ez a Szovjetunió fölbomlása volt. Márpedig az 1989-ben bekövetkezett események nem támasztották alá a szovjet első titkár azon reményét, hogy meg tudja őrizni a Szovjetunió egységét. 1989 márciusában lezajlottak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának választásai, ahol a három tagköztársaság népfrontos jelöltjei kiválóan szerepeltek. A balti államok népfrontjai, 1989. augusztus 23-án megszervezték az ún. balti élőláncot, amelynek keretében mintegy kétmillió ember, összefüggő emberláncot alkotva, kéz a kézben hálózta be a három balti ország területét. A demonstráció teljes siker volt, az eseményre az egész világ felfigyelt. Ebben a felfokozott hangulatban került sor az egyes tagköztársaságok Legfelsőbb Tanácsi választásaira 1990 elején, amelyeken a nemzeti függetlenség jelöltjei elsöprő sikert arattak. 1990 májusában Borisz Jelcint választották meg az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa elnökének, amely felgyorsította a Szovjetunió szétválási folyamatát. 1990-től Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke, egyre inkább háttérbe szorult Jelcinnel szemben.

Volt azonban még egyetlen tényező, amely gátolta a három balti állam függetlenségének deklarálását. Néhány nyugat-európai vezető ugyanis nem nézte jó szemmel a Szovjetunió felbomlását. Margaret Thatcher és Francois Mitterand érdekeltek voltak a haldokló Szovjetunió „lélegeztető gépen tartásában”. Mivel nem nézték jó szemmel a német egység küszöbön álló megvalósulását, a Szovjetunióra, mint lehetséges egyensúlyra tekintettek. Gondolkodásmódjuk az 1914-es állapotokat tükrözte, úgy gondolták, hogy Európa sorsának rendezése még mindig Franciaország és Nagy Britannia feladata. George Bush, az Egyesült Államok elnöke azonban Helmut Kohl német kancellár mellé állt, és támogatta őt a német egység megteremtése érdekében. A német újraegyesülés folyamata felgyorsította a Szovjetunió felbomlását is. Bár 1991 nyarán a szovjet vezetők blokáddal és más akciókkal megpróbálták elejét venni a balti államok kiválásának, ezzel már nem tudták leszerelni a Baltikumban élőket. Borisz Jelcin a puccs kezdetén elismerte a balti államok függetlenségét. Egy hónappal később a három ország felvételt nyert az ENSZ-be, ezzel a világszervezet hivatalosan is elismerte őket.

A balti országok függetlenségi küzdelme jól mutatja, hogy a rendszerváltoztatáshoz és a szabadság visszaszerzéséhez vezető utat olyan folyamatként kell vizsgálnunk, amely nem néhány hónap, hanem évtizedek alatt ment végbe. A függetlenség iránti vágy mélyen gyökerezett a balti nemzetek gondolkodásában. Benne volt mindebben az első világháború tapasztalata, az utána kivívott szabadság, a két háború közötti időszak függetlensége, az önálló állami lét többszörös felszámolása a második világháború alatt, s a szabadságért vállalt négy évtizedes folyamatos küzdelem. „Az átalakulás ezeket az országokat oda fordítja vissza, ahol normális fejlődésük az erőszakos szovjetesítéssel megakadt.” – írja munkájában Mart Laar észt miniszterelnök. Az 1991-es év, mint a függetlenség visszaszerzésének éve írta be magát a térség országainak történelmébe.

Balogh Gábor

A szerző ajánlja az érdeklődő olvasóknak Mart Laar: Vissza a jövőbe (XX. Század Intézet, Bp. 2010.) című kötetét.