„Az építészet a történelem során mindig nagyon híven tükrözi a benne élő emberek lelki, ideológiai, hitbéli, pszichológiai, politikai rezdüléseit” – fogalmazott a Szabadság tér ’89 című tematikus műsorban Szűcs Endre Ybl-díjas építészmérnök, műemlékvédelmi szakember. Az építészet valóban minden korban igazodott az adott ország politikai gondolkodásához, s ennek megfelelően jelölte ki az ember helyét a világban. Üzenetet hordoztak a lakóházak és a közösségi célra emelt épületek egyaránt. Ha összehasonlítjuk az Osztrák–Magyar Monarchia és a kommunista diktatúra időszaka alatt megvalósult budapesti beruházásokat – akár csak a lakóházak szintjén – jól kivehető a különbség az egyes politikai rendszerek emberről alkotott felfogásáról. A kommunista diktatúra elutasította az egyéniség elismerését, ezért alkotott lelketlen, általában szabályos mértani alakzatot (négyzet, téglalap) követő épületeket. A lakóházak minimalista stílusban épültek. Elég, ha megnézzük a nagyvárosi panellakások felépítését, ahol az emberek rendkívül beszűkült életterekben voltak kénytelenek élni az életüket. A sivárságot tovább erősítette az épület kivitelezése. A több- olykor tízemeletes szinte kizárólag szürke színű monstrumok lehangolóan hatottak és hatnak saját emberi közösségükre. Az egyes lakások beosztása súlyosan leszűkítette az emberi élet kereteit. A beugró jellegű „konyhának” csúfolt főzőfülkék, a másfél- vagy két szobás elrendezés sokat elárult arról, hogy mit gondolt a nómenklatúra az országban élőkről, miközben ők maguk nagyrészt a két világháború közötti elit villáiban és lakásaiban élte az életét.

Vidéken már az 1960-as években megkezdődött a típusházak építése. Ma már, kevés kivételtől eltekintve valamennyi magyarországi táj elveszítette építészeti stílusjellegét. A két háború közötti időszakban gond nélkül meg lehetett különböztetni egy sváb falut a palóc megfelelőjétől, ez a háborút követően gyökeresen megváltozott. 1945-öt követően azonnal megindult a vidéki életforma lerombolása. Ez a folyamat már a földosztással, vagy éppen „földindulással” megkezdődött, amikor nagyrészt életképtelen kisbirtokokat hoztak létre, majd négy évvel később megkezdték azok felszámolását az erőszakos kollektivizálás politikájának keretében. Közben minden eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni a vidéki életet.

Miután az önellátás lehetőségétől megfosztották az embereket, megkezdték a térség uniformizálását. Panelek helyett megjelentek a sátortetős házak, amelyek egységes, unalmas és sivár kinézetet kölcsönöztek/kölcsönöznek a vidéki településeknek. Az általában három szobából, kisebb konyhából és fürdőszobából álló épületek, átlagosan 100 m² alapterületet képeznek. Egytől-egyig kocka alakúak, építészetileg semmi fantázia nincs bennük és természetesen nem követik az adott tájegység építészeti stílusát. Makovecz Imre világhírű építész így látta a helyzetet: „Amikor Magyarországon az én szakmámban hozzákezdtek a szovjet típusú iparosításhoz, és a centralizációs politikával, illetve egy nagyon primitív technológiával fölszámolták az iparosságot, akkor elkezdtek padlás nélküli kockaházakat építeni, vagy az egyedül kapható szürkésfehér palát tették a tetőkre. A falakat bordóra és gennysárgára festették, lehetőleg vízszintes csíkokban, és ezzel felszámolták azt a több száz éves hagyományt, mely szerint a falak fehérre vannak festve, a tető cserépből, nádból vagy zsúpból készül, és sötét színű” – olvashatjuk a Háromszék, 1998. március 17-i számában. Makovecz idézett megállapítása minden fontosat elmond ennek az építészeti stílusnak a lényegéről, amelyet a kommunista diktatúra vidéki életformáról való felfogása jelképének is tekinthetnénk. Az iparos szakmák felszámolása lehetetlenné tette a vidéki építészet fennmaradását, ráadásul a nagyiparban előállított építőanyagok fokozatosan kiszorították a tradicionális anyagokat, így a vályogtéglát, a cserepet, a nádat és a fát. Fontos a kockaházak színeire vonatkozó megállapítása is Makovecznek. A tradicionális fehér vagy halványsárga színt a paletta valamennyi árnyalata felváltotta. Míg korábban a vidéki házak homlokzatát valamilyen a táj építészeti stílusát jellemző elemmel díszítették, a Kádár-kockán értelmezhetetlen alakzatok jelentek meg, általában az utcafront felőli oldal két ablaka közötti falrészen. A régi házak homlokzatának felső részén sok esetben, kisebb mélyedésben Jézus Krisztus, Szűz Mária vagy a házban élők védőszentjeinek kegyszobrait helyezték el, mindez természetesen a kockaházaknál szóba sem jöhetett.

„A sátortetős épületeknek, a »kockaházak«-nak a megjelenése azt jelenti, hogy általánossá vált a polgári jellegű építkezés, és ezzel egyidejűleg elhagyták a paraszti építkezés számtalan ésszerű elemét. Ez az új épülettípus ott is megjelent, ahol a régi típusú épület még jobban megfelelt volna rendeltetésének” – ez a finom kritika, nem a rendszerváltoztatás után, hanem 1984-ben jelent meg, az Élet és Tudomány hasábjain. A Kádár-kockák építése már az 1980-as években kifulladt. A parasztházak nagy részét a diktatúra évtizedeiben elbontották, vannak olyan településeink ahol jószerével csak mutatóban, mint tájház vagy közösségi ház maradt meg belőlük néhány a kockaházak tengerében. Ugyanakkor az épített környezetünkkel kapcsolatos gondolkodásmód változását jól mutatja az a tény, hogy egyre nagyobb a kereslet a hagyományos alaprajzú, a táj építészeti stílusát követő lakóházakra.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan /Album038