Magyarország szovjet megszállását követően kezdetét vette a szovjet típusú kommunista diktatúra fokozatos kiépítése, amelynek fontos részét képezte a lakosság ideológiai, kulturális átnevelése. 1949 után az iskolarendszer, a könyvkiadás, tankönyvek és a tömegkultúra eszközei – sajtó, rádió, mozi – a diktatúra szolgálatában álltak. 1950-ben a közoktatásban új általános és középiskolai tanterveket vezettek be, ezekben gondoskodtak az iskolák számára „megfelelő” előírásokról, amelyek segítették a marxista szemlélet terjedését. Az állampárt vezetése mindezt így határozta meg: „Az általános iskola célja, hogy tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje”. Az alapfokú oktatásban elsajátított „osztályharcos” készségeket pedig a középiskola volt hivatott továbbfejleszteni, amelynek feladata volt, hogy „harcoljon a reakciós, idealista szemlélet ellen” az ifjúság körében.

A köz- és felsőoktatás minden intézményét érintette az a rendelkezés, amellyel megszüntették a szabadon választható idegennyelv-oktatást, s helyette a Szovjetunió hivatalos nyelvét, az oroszt tették kötelezővé. A megfelelő képzettséggel rendelkező orosztanárok száma ugyanakkor elég csekélynek mutatkozott, és tanításának kényszerjellege, valamint a tény, hogy az orosz az elnyomó ország nyelve volt, nem tette népszerűvé a nyelvet. A magyar társadalom nagy része így többéves tanulással sem tett szert használható tudásra. Mindez nem csupán a fent nevezett két okra vezethető vissza, de főleg az „1950-es években” a nyelvoktatás inkább a kommunista ideológia szókincsét próbálta átadni a fiataloknak és nem az alap nyelvtudáshoz nélkülözhetetlen hasznos szókincset. Egy nyelvtanár visszaemlékezése szerint még a víz szó sem fordult elő az általános iskolai tananyagban. Ugyanakkor az olyan kifejezéseket, mint munkásosztály, osztályharc, vagy éppen a proletárdiktatúra orosz megfelelőit szinte az első leckék keretében megtanulhatták a diákok.

A nyelvtanárok hiányát kötelező átképzésekkel orvosolta a rendszer. Mindez tanulókörök keretében történt, ahol a „tanulva tanítani” módszer segítségével a középiskolai tankönyvek anyagát vették át a tanárokkal, akik, így talán ha egy leckével jártak előbbre az általuk oktatott nyelv tudásában, mint a diákjaik. 1945 októberében háromhetes egyetemi orosz nyelvtanfolyam is indult angol, francia, olasz és latin szakos tanárok számára, akik szeptembertől már az orosz nyelvet tanították az iskolákban. Ugyan később, a Kádár-diktatúra alatt második nyelvként volt lehetőség nyugati nyelv tanulására is, mindez a kötelező orosz dominanciáját nem kezdhette és nem is kezdte ki. 

A tanárok átképzése tekintetében hasonló helyzet zajlott le a rendszerváltoztatást követően is. Szabó István Édes Emma, drága Böbe című 1992-ben bemutatott filmje az orosztanárok helyzetére reflektál a kötelező orosz nyelvoktatás eltörlése kapcsán. Emma és Böbe két falusi lány, végzettségüket tekintve orosz nyelvszakos tanárok, mindketten Budapesten tanítanak. A rendszerváltoztatást követően angol szakos tanárrá próbálják magukat átképezni, így próbálják elérni, hogy ne kelljen pályájukat elhagyni és visszamenni vidékre, annak ellenére, hogy hét éve egy pedagógusszálláson, ketten egy szobában élnek, hiszen anyagi körülményeik nem engedik meg, hogy saját lakást vagy szobát béreljenek.

1989 májusában Budapesten az orosz nyelv kötelező oktatása elleni tüntetésre került sor a Művelődési Minisztérium épülete előtt. 1990-ben Glatz Ferenc művelődési miniszter azzal indokolta a kötelező orosz nyelvtanítás felszámolását, hogy az egyoldalú nyelvoktatás akadályozza a kultúrpolitikai nyitás programját, emellett a gazdaság fellendítéséhez is hozzájárulna, ha a szakemberek beszélnének nyugati nyelveken is. Bár ez újabb feladatokat állított az oktatás elé – újból forradalmi gyorsasággal szükségeltetett a tanárok átképzése – a társadalom számára pozitív változást hozott.

Az átképzések során hasonló helyzetek alakultak ki, mint 1945-öt követően. Az átképzésen résztvevő orosztanárok sok esetben csak egy-két leckével jártak előbb a választott nyugati nyelv tanulásában, mint az általuk oktatott diákok. Egy érintett orosztanár visszaemlékezései szerint ő ugyan beszélt németül, de nem volt hozzá végzettsége, a többség azonban konkrétan a rendszerváltoztatás idején kezdte el tanulni az új nyelvet. A tömeges átképzésnek köszönhetően többen negyvenöt-ötven évesen, akár a nyugdíj előtt kényszerültek megtenni ezt a lépést, amennyiben tanítani szerettek volna a továbbiakban is. Azonban a nehézségek ellenére a többség a tanulás mellett döntött. Ahogy a fent idézett tanárnő elmondta: „bár megerőltető és sok munkával jár, de mégis akarjuk”.

Az állam átképzési programot alakított ki, amelybe bekapcsolódtak az egyetemek, főiskolák, de megjelentek az újságokban a nyelviskolák hirdetései is, amelyek kifejezetten orosztanárok átképzésére hirdették magukat. 1989 szeptemberében a Magyar Hírlap hasábjain már arról szerzett tudomást az olvasó, hogy Magyarországon már minden második orosz szakos tanár nyugati nyelvet tanul. S habár az orosz óra 1990-től továbbra is megmaradt, mint választható kurzus, a rendszerváltoztatás utáni első tanévben alig akadt a diákok közül, aki a „megszállók nyelvét” választotta volna.

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás