Európa amerikai és szovjet befolyási övezetének találkozása egyre élesebb választóvonal lett. Churchill 1946. márciusi fultoni beszédében úgy látta, hogy “a Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára”. Ez nem a - feltételezett - agresszort volt hivatott feltartóztatni, mint a római Limes, vagy a kínai nagy fal. Fő feladata az államszocialista országok lakosságának benntartása volt, amit az 1948-tól folyamatosan kiépülő, műszaki határzárnak nevezett határvédelmi rendszertől vártak.

Már a sztálinista rendszerek fokozatos kiépülése előtt is közép-európaiak tíz és százezrei hagyták el a „béketábort”. Lábbal szavaztak. Csak az egykori NDK területéről 1948 és 1961 között több mint kétmillió - jellemzően jól képzett és fiatal - ember menekült át Nyugat-Németországba. Ezért zárták be a vasfüggönyön tátongó utolsó lyukat 1961. augusztus 13-án, amikor a berlini falat felépítették.

Magyarországon az 1956-os forradalom leverése után szigorítottak a határ őrzésén, például újabb típusú és több taposóaknát telepítettek. Az 1971-re kiépített, szovjet importból származó jelzőrendszer az 1980-as évekre elavult. A világútlevél 1988. január elsejei bevezetése ráadásul feleslegessé tette a magyar állampolgárok bezárását, hiszen onnantól már legálisan és szabadon is átléphették a határt, igaz csak 50 dollárral a zsebükben.

Míg a magyarok éltek az új szabadsággal, az NDK-s állampolgárok továbbra is csak nyugdíjasként számíthattak szabad nyugati utazásra. Ebben a környezetben jelent meg a vasfüggöny látványos átvágásáról szóló fotó, ami bejárta a világsajtót. Kiutazni vágyó NDK-turisták ezrei indultak el Magyarországra, hogy ezt a „rést a pajzson” kihasználják. A szabadságot akarták. Amint lehetőség kínálkozott rá. Nem akarták kivárni, hogy átmeneti intézkedésről van-e szó, amit a keményvonalasok győzelme után visszavonnak, vagy egy új korszak kezdetéről.

Magáról a fotóról is sok történet kering. Az osztrák külügyminiszter nyugati környezetben szocializálódott politikusként ismerte a média és a képek erejét, ezért kezdeményezett magyar kollégájával több szimbolikus akciót. A Sopron körül addigra már lebontott vasfüggönynek erre a fotóterminre visszaépített szakaszának a látványos átvágása is ilyen - mai kifejezéssel - médiaesemény volt, ami - talán az eredeti szándék ellenére - Horn Gyulát tette ismertebbé.

Sopron, 1989. június 27. Alois Mock osztrák külügyminiszter és Horn Gyula külügyminiszter bontják a város határában húzódó műszaki határzárat. MTI Fotó: Matusz Károly

Az események valódi menete valójában már jóval korábban kezdődött. A műszaki határzár felújításának magas költségei és - a magyar állampolgárok tekintetében - fent is bemutatott okafogyottsága miatt a pártvezetés elállt a beruházástól. Németh Miklós miniszterelnök 1989. február 13-án, Nagycenken és az ausztriai Ruszton tartott kétoldalú tárgyalások után bejelentette, hogy 2 éven belül felszámolják a műszaki határzárat.

Az MSZMP Politikai Bizottsága február 28-án határozott a műszaki határzár felszámolásáról, a munka április közepétől indult. A már javában zajló műveletről Hegyeshalomnál május 2-án nemzetközi sajtótájékoztatót is tartottak. Addigra már 150 kilométeren felszámolták a drótakadályokat. Ezek a hírek azonban nem lépték át a nemzetközi média ingerküszöbét.

A német nyelvű média a vasfüggöny átvágásáról szóló, június 27-i képei is kellettek ahhoz, hogy a kiutazni vágyó NDK-sok elhiggyék, megnyílt egy út a szabadság irányába. Budapest a határőrizet szigorítását ígérte, ám a tűzparancsot visszavonták, így a berlini fallal és a belnémet határral ellentétben csökkent az átjutás kockázata. Az új magyar határrezsim főpróbája a soproni piknik volt, de már az egy másik történet.

Kiszelly Zoltán

A szerző a XXI. Század Intézet regionális igazgatója.

Borítókép: illusztráció, MTI