A II. világháború után kettéosztott Németország keleti felében, a szovjet megszállási övezetben, 1949-ben alakult meg a Német Demokratikus Köztársaság, amivel 18 millió német polgár került szovjet típusú elnyomó rendszer uralma alá. Az NDK négy évtizedes története alatt a kommunista diktatúra csak erőszakos eszközökkel és a Vörös Hadsereg segítségével tudta fenntartani hatalmát.

A keletnémet állam polgárai az elnyomás és az éhínség ellen már 1953-ban felkeltek, de ezt a kommunista államhatalom a Szovjet Hadsereg segítségével vérbe fojtotta. Az NDK fennállásának évtizedei alatt polgárainak tömegei kockáztatták meg a szomszédos nyugati német államba, a Német Szövetségi Köztársaságba való veszélyes átszökést. Az NDK-ból tapasztalható elvándorlás súlyosságát jól mutatja, hogy 1961-ben a keletnémet vezetés a Szovjetunió tanácsára felhúzat a berlini falat. Németország mellett a fővárosa, Berlin is ketté volt osztva a szovjet és a nyugati megszállók között, így az NDK-ból való megszökés itt tűnt a „legegyszerűbbnek”. Az elvándorlást megállítani hivatott berlini fal a kommunizmus gyilkos módszereinek jelképe lett.

Az NDK lakossága a határzár, a berlini fal, a teljes elnyomás és megfigyelés ellenére is folyamatosan csökkent. A német polgárok minden veszély ellenére továbbra is tömegesen vágtak neki az emigrálásnak, amelyet jól bizonyít, hogy a keletnémet állam megszűnésének évében, 1990-ben, 2 millióval kevesebb lakost számolt, mint megalakulásának évében. Az NDK válsága a változás évtizedére tarthatatlan lett, és már csak a Vörös Hadsereg jelenléte biztosította létét, amely a szintén súlyos válságot megélő Szovjetunió számára egyre elviselhetetlenebb terhet jelentett.

Az NDK kommunista vezetése a súlyos válság és a változás szele ellenére a végsőkig fent kívánta tartani elnyomó uralmát. Lipcsében az 1170-ben épült Szent Miklós templom történelmi falai közt már a ’80-as évek kezdetén minden hétfőn összegyűltek a békéért imádkozó keresztények. Az evangélikus templom hétfői ökumenikus imaköre nemsokára ellenállási zarándokhellyé alakult. Az évtized végére már egyértelműen politikai demonstrációvá váltak az összejövetelek. 1989. szeptember 4-én a hétfői békeima után a lipcseiek a Szent Miklós templom előtt kezdtek békés demonstrációba, majd a Karl Marx terére vonultak, ahol a szabad utazáshoz való jogot, a demokráciát és az elnyomó kommunista kormányzattal szemben egy nép által választott szabad kormányt követeltek. A lipcsei demonstráció híre futótűzként terjedt szét az országban és más NDK-s nagyvárosokban is a kommunista hatalom elleni tüntetésekbe kezdtek.

Az keletnémet polgárok elégedetlenségét és változás iránti vágyát a hónapban tovább erősítette, hogy a magyarok szeptember 11-én megnyitották a határt a keletnémet menekültek előtt és nem sokkal később a prágai NSZK-s követségen tartózkodó NDK-s menekültek is elhagyhatták a követség területét s vonaton az NDK keresztül az NSZK-ba juthattak.

A kommunista rendszerrel szembeni elégedetlenséget jól mutatja, hogy a hétfői tüntetéseken a demonstráló tömeg rohamos mértékben nőtt és szeptember végére már több ezren demonstráltak a hatalom ellen. Az NDK megalakulásának 40. évfordulóján, október 7-én, a nagyszabású hivatalos megemlékezések mellett országszerte ellenzéki tömegtüntetést tartottak, amelyet a hatalom brutálisan feloszlatott. Az október 7-i események hatására, az Erik Honecker vezette Német Szocialista Egységpárt elhatározta, hogy a békés demonstrációkat „ellenforradalminak” nyilvánítják és a kommunizmus kedvelt módszerével, vagyis „erőszakkal” válaszolnak rá.

Október 9-én Lipcsében a „menetrendszerű” hétfői tüntetésen már 70 ezres tömeg gyűlt össze, amely az 1953-as események óta az NDK történetének legnagyobb ellenzéki demonstrációja volt. A tüntetés leghíresebb szlogenje a Wir sind das Volk! (Mi vagyunk a nép!) és a Keine Gewalt! (Semmi erőszak!) volt, amellyel emlékeztetni akarták az NDK vezetőit, hogy a nevében demokratikus köztársaságot az embereknek kell irányítaniuk, nem pedig egy olyan pártnak, amely azt állítja, hogy képviseli őket, de hatalma nem a nép felhatalmazásából, hanem erőszakból fakad. Az államhatalom a demonstráció ellen több mint 8 ezer rendőri és katonai erőt sorakoztatott fel, de a tüntetéssel szemben a karhatalmi erők nem léptek fel. A helyzet élességét jól szemlélteti, hogy az október 9-i tüntetésre a német kórházak, a Tienanmen téri vérengzés példájától félve, extra véradási programokkal készültek.

A karhatalmi erők tehetetlensége megpecsételte a keletnémet állam sorsát. Lipcsében, október 16-án a kommunista rendszer ellen már 120 ezer ember tüntetett, amely két nappal később a Német Szocialista Egységpártot és az országot 18 éve irányító Honecker lemondásához vezetett. Honecker távozása után a kommunista hatalom új birtokosa, Egon Kerz sem tudta már megfékezni a keletnémet tömegek szabadság iránti vágyát. A keletnémetek október 23-án a nép megkerülésével történt újabb hatalomkoncentráció (Egon Kerz államfővé választása) ellen nagyvárosi tüntetéssorozatot tartottak, amelyeken csak Lipcsében 250 ezer és Drezdában 100 ezer ember tüntetett.

A demonstrációk a hétfői napokon tovább folytatódtak, amelyek előtt az államhatalom is kénytelen volt „meghajolni.” November 4-én Kelet-Berlinben az NDK történetében először tartottak az államhatalom által is engedélyezett tüntetést, ahol több mint félmilliós tömeg követelte a kommunista párt hatalmi monopóliumát rögzítő alkotmánycikkely eltörlését. A hétfői demonstrációk hatására és a kelet-berlini tömeg nyomására november 9-én a berlini fal végleg leomlott, Lipcsében pedig folytatódtak a megmozdulások: november 13-án 200 ezres, november 20-án pedig 500 ezres tömeg követelte a kommunista rendszer eltörlését és a német egység megvalósulását.

Összességében elmondható, hogy 30 évvel ezelőtt a berlini fal leomlását és az NDK megszűnését békés tüntetéseikkel elsősorban a keletnémet polgárok tömegei harcolták ki.

Nagy Gergely