1939. augusztus 23-a nem egy átlagos nap volt a moszkvai Hodinka repülőtér történetében. A kifutópálya mentén és a főépület előtt a megszokott vörös alapszínű sarló-kalapácsos zászlók mellett horogkeresztes náci lobogókat fújt a szél. A jelenlévő kommunista előkelőségek Joachim von Ribbentrop külügyminisztert, a náci diktátor személyes követét várták a szovjet fővárosban. Nem volt egyszerű dolga a reptér feldíszítőinek. A Szovjetunióban nem volt bőség horogkeresztes zászlókból, így egy helybeli főleg propagandafilmeket készítő filmstúdió kelléktárából foglalták le a náci lobogókat, a német küldöttség fogadásának a tiszteletére. Szerencsére a zenekarral már nem volt ilyen probléma, a Deutschland über alles kezdetű náci himnusz kottáját jóval egyszerűbb volt beszerezniük a szovjeteknek. A német delegáció megérkezését követően egymás után hangzott el a német himnusz és az Internacionálé a Vörös Hadsereg zenekarának közreműködésével. A két totalitárius diktatúra küldöttei elégedetten üdvözölték egymást. Az NKVD és a Gestapo képviselői kollegiális tisztelettel nyújtottak kezet egymásnak. Néhány órával később a Kremlben, miután a két diktatúra legfelsőbb vezetése döntött Európa sorsáról, jó hangulatban, pezsgővel koccintottak mindkét fél egészségére. Ribbentrop Sztálin egészségére ürítette poharát – Hitler egyébként a tanácskozás alatt végig telefonközelben volt, így közvetlenül utasította külügyminiszterét – míg Sztálin Hitler egészségére ivott, kiemelve: „Jól tudom, mennyire szereti a német nép Führerét!”

Egy héttel később Európában kezdetét vette a II. világháború. Az augusztusi megállapodás kifogástalanul érvényesült a gyakorlatban. A két diktatúra szeptemberben lerohanta Lengyelországot, majd mindketten megkezdték a paktumban nekik ítélt országok elfoglalását. Hitler Nyugat-Európa felé terjeszkedett, míg Sztálin a balti államokat, Finnországot és Besszarábiát vette célkeresztbe. 1939. szeptember 22-én Breszt-Litovszkban a nácik és a szovjetek közös katonai parádét tartottak, ezzel ünnepelték meg közös harcuk első „gyümölcsét”, Lengyelország megszállását. A Gestapo és az NKVD képviselői már a háború kezdetén megkezdték a közös munkát. Több közös konferenciát és összejövetelt tartottak 1939–1940-ben, az elsőt rögtön 1939. szeptember 20-án, ahol konkrét döntéseket hoztak több későbbi terrorakcióval kapcsolatban. Már itt döntés született a lengyel katonatisztek szovjeteknek való átadásáról, de bemutatásra került az a náci terv is, amely a lengyel értelmiség deportálását tartalmazta, s amelyet végre is hajtottak még abban az évben. A két totalitárius diktatúra 22 hónapig tartó együttműködése alatt összesen tizenöt ország ellen viseltek háborút, s közben rendre ki is segítették egymást: a náci Németország átadta a foglyul ejtett lengyel katonatiszteket a szovjetek számára, akik így szinte a teljes lengyel katonai vezetéssel végezni tudtak 1940-ben a Katyń környéki erdőkben. A hála sem maradt el: a szovjetek a németek rendelkezésére bocsátották a saját táborrendszerük felépítéséről szóló dokumentumokat, amelyek mintájára a nácik hozzákezdhettek saját közép-európai koncentrációs táborrendszer-hálózatuk kiépítéséhez.

1941 júniusáig folyamatos volt az együttműködés a két hatalom között. Németország Szovjetunió elleni támadásával a kommunista birodalom az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia oldalán találta magát. Így a moszkvai paktum titkos záradékának eltagadásában 1941-től a nyugati hatalmak is érdekeltté váltak, hiszen a szovjetek immár háborús szövetségeseik voltak. Amikor 1943-ban fény derült a katyń-i mészárlásra és mindenki számára egyértelművé vált, hogy a több mint húszezer ártatlan lengyel katonatiszt és civil lemészárlása a szovjetek bűne, a brit és az amerikai kormányzat mindent elkövetett, hogy szovjet szövetségesük „jó hírnevén” ne essen csorba. A londoni lengyel emigráns kormány vizsgálatot követelt, amely ellen Sztálin hisztérikusan tiltakozott, egyben meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat az emigráns lengyel kormánnyal. Roosevelt elnök Sztálinhoz írt levelében hibának minősítette a lengyel emigránsok kezdeményezését, egyben felajánlotta a diktátornak, hogy adott esetben deportálja a Szovjetunióban tartózkodó lengyeleket egy másik országba. Sztálin erről az elnöki ajánlatról „nagylelkűen” lemondott. Katyń felett Churchill is szemet hunyt, ahogy jótékonyan megfeledkeztek szövetségesei Sztálin és a szovjetek minden más bűnéről is: a világháború Hitlerrel való közös kirobbantásáról, a balti államok és Besszarábia elfoglalásáról, Finnország megtámadásáról és a deportálásokról.

De ami a legelkeserítőbb, a nyugati önkéntes amnézia a háború végén is folytatódott. 1945-ben a britek és az amerikaiak nem csak hogy elismerték a paktum értelmében 1939-ben a Szovjetuniónak ítélt területek bekebelezését, de a közép-európai országok szovjet érdekszférába helyezéséhez is hozzájárultak. Közép- és Kelet-Európa országai a náci megszállás, a totális háború és a holokauszt pusztítása után a kommunista világbirodalom elnyomása alá kerültek. A horogkeresztet felváltotta a vörös csillag, Auschwitz helyett a Gulag-szigetvilág táborrendszere felé indultak el a deportáló vonatok, az SS és a Gestapo „szakértői” helyett pedig a szovjet „tanácsadók” határozták meg a megszállt országok által követendő vonalat. A közép-európai régió politikai értelemben véve több mint négy évtizedre eltűnt a térképről.

Az 1970-es években a lengyel és balti országok másként gondolkodói petícióban követelték a paktum elítélését és következményeinek felszámolását, közben a nyugati országok 1975-ben Helsinkiben ismételten elismerték és megerősítették a paktum következményeit, Közép- és Kelet-Európa szovjet érdekszférába sorolását. De a közép-európaiak ezután sem felejtettek. Másfél évtizeddel később, 1989. augusztus 23-án, a megszállt balti országok polgárai, több mint kétmillió ember, mintegy hatszáz kilométeres élőláncot alkotva tiltakozott a paktum ellen. Az akcióra az egész világ felfigyelt, így Mihail Gorbacsov szovjet pártvezető egy évvel később kénytelen volt elismerni a Közép- és Kelet-Európa felosztásáról szóló titkos záradék létezését.

Gorbacsov talán legfontosabb politikai döntése a paktum titkos záradékának nyilvánosságra hozatala volt. Ezzel a szovjet vezető, akarata ellenére elindított egy olyan folyamatot, amelynek eredményeképpen, ahogy Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész írja Országból hazát című könyvében: „A kommunisták elvesztették uralmukat a történelem felett, képtelenné váltak az események irányítására”. A történész kiemeli, hogy mind a Hitler–Sztálin megállapodás titkos záradékának nyilvánosságra hozása, mind pedig a katyńi mészárlás elismerése döntő jelentőséggel bírt a közép-európai térség számára: „A kommunista diktatúra egy igazságot, egy történetet, egy pártot, egy vezért, egy ideológiát követelt. A nyolcvanas évtizedben azonban arra kényszerültek, hogy fokozatosan feladják a történelemírás feletti ellenőrzésüket, ami a kommunista ideológia kiüresedését és ezzel rendszerük legitimációjának szertefoszlását eredményezte”.

1989 és 1991 között Közép-Európa országai visszaszerezték szabadságukat és függetlenségüket. Ugyanakkor a kommunista diktatúrák fennállása alatt elkövetett bűncselekményeket Európa nem ítélte el, még csak meg sem nevezte azokat. Húsz évvel később, 2011-ben Magyarország, Lengyelország és Litvánia kezdeményezésére az Európai Unió a Hitler–Sztálin-megállapodás aláírásának napját, augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította. A kezdeményezés nem véletlenül Közép-Európából eredt, Nyugat-Európa szerette volna elfelejteni/elfelejtetni, hogy egykori szövetségese, a Szovjetunió hasonló emberiségellenes bűnöket követett el, mint a legyőzött náci Németország. Az emléknap azonban az elmúlt 11 évben hozzájárult a közös európai történelmi múlt helyes értelmezési keretrendszerének kialakításához.
 

Balogh Gábor