Hogy hogyan veszítheti el az ember egy ágazatba új belépőként a legrövidebb idő alatt a jóhírét, azt a minap a Berliner Zeitung új tulajdonosai, Silke és Holger Friedrich mutatták be. Az ő égiszük alatt először megjelenő, a [berlini] fal leomlásának 30. évfordulójáról szóló lapszámban, november 8.-án a német főváros jelenleg harmadik legnagyobb újságjával kapcsolatos víziójukat vázolták fel. Míg sokan addig jóindulattal és kíváncsisággal szemlélték a kiadói világ két újoncát, most hirtelen eluralkodott a rémület.

Elképedést elsősorban egy olyan, az NSZEP utolsó első titkáráról, Egon Krenzről szóló szövegrész váltott ki, aki ugyanebben a lapszámban két teljes oldalon keresztül azokkal az állítólagos érdemeivel dicsekedhetett, amelyeket a berlini fal ledöntésében szerzett. A szerkesztőségi vezércikkükben a két új kiadó azt írta róla, hogy „1989 őszén rendelkezett azzal a nagysággal, hogy az erőszak alkalmazására mégsem adott parancsot. Jól tudván, hogy ezzel kockára teszi magas szociális státusát, és ennél a döntésnél a saját élete elvesztésének lehetőségét is figyelembe kellett vennie.“ Továbbá: „Egon Krenz ezzel a személyes döntésével emberek millióinak önmaguk által meghatározott, pozitív életutakat tett lehetővé, ami minket többek között arra indít, hogy ezt a cikket megjelentessük ebben az újságban. Hálásak vagyunk neki ezért, és fel szeretnénk tenni a kérdést, hogy hasonló mértékben nagy tett volt-e őt másokkal egyetemben négy és fél év börtönre ítélni?“

Egy kommunista diktátor felé azért köszönetet mondani, hogy nem küldött még több embert a halálba, ilyet eddig még a Baloldali Párt sem mert tenni. Az elvtársak Krenzet már 1990 kizárták soraikból, mert az NSZEP politikai bizottságának tagjaként kiemelt pozícióban volt felelős az NDK-szocializmus bukásáért. Ráadásul biztonsági kérdésekért felelős KB-titkárként valami olyasmi volt, mint Erich Mielke Stasi-miniszter felettese, és a Nemzeti Védelmi Tanács tagjaként ő is gondoskodott arról, hogy az NDK nyugati határán irgalom nélkül lőttek a menekülőkre. 1997-ben ezért négyrendbeli emberölésért szabadságvesztésre ítélték – hat és fél évre egyébként, és nem négy és fél évre, ahogyan a kiadók állították.   

A kommunikációs katasztrófát azáltal sem lehetett helyrehozni, hogy a házaspár négy nappal később a DPA hírügynökségnek interjút adott. Holger Friedrich elismerte, hogy a Krenznek szóló köszönet egy olyan édesanyának, akinek a fiát a fal tövében öltek meg, „egy nagyon súlyos mondat”-ot jelent. Egyúttal kifejezésre juttatta értetlenségét a fölött, hogy „valaki, aki ezután született, erős erkölcsi ítéletre ragadtatja el magát“. Azt nem tette egyértelművé, hogy ezzel a saját szerkesztőjére gondolt-e, aki merte a kiadók köszönetét azok újságjában visszautasítani.

Míg kezdetben sokan azt találgatták, hogy mi indíthatta Silke és Holger Friedrichet publicisztikai harakirijük elkövetésére, az okok időközben nyilvánvalóvá váltak. Pont egy héttel a cikk után a Welt am Sonntag című napilap megszellőztette azt a tényt, hogy Holger Friedrich „Peter Bernstein“ fedőnéven „nem hivatalos munkatársként“ (inoffizieller Mitarbeiter, IM) az NDK állambiztonsági szolgálatának dolgozott. Míg Moszkvában Mihail Gorbacsov a szocializmust akarta megreformálni, addig a Nemzeti Néphadsereg, az NDK hadseregének akkori altisztje 1988. május 13.-án aláírta a beszervezési nyilatkozatát. Tizenkét nagyrészt kézírásos besúgói jelentésben, amelyeket 1987 decembere és 1989 februárja között adott át a tartótisztjének, több társára nézve részben súlyos vádakat fogalmazott meg.

Amikor az akták tartalmával szembesítették, a kiadó lényegében megerősítette azok valóságtartalmát. Ahelyett, hogy alázatot vagy megbánást mutatott volna, inkább letagadta, hogy „aktívan“ a Stasi számára tevékenykedett volna. Ehelyett előállt egy elmélettel, mely szerint a megfigyelt személyek csupán „tesztszemélyek“ voltak, akik révén a Stasi az ő kooperációs hajlandóságát akarta ellenőrizni. Ráadásul az egyik áldozattal „egyeztetett, milyen hírek menjenek tovább a Stasi-tiszt felé“. Elköteleződését Friedrich azzal indokolta, hogy más esetben több éves börtönbüntetés várt volna rá – ami ellentmondott annak az állításának, hogy állítólag később „többször is visszautasított“ egy együttműködést a Stasi-val.

Friedrich azt is megerősítette, hogy az NDK idején az NSZEP tagja volt. Ez szerinte „előfeltétele“ volt annak, hogy érettségizhessen és egyetemre járhasson. De ahhoz, hogy az ember érettségizzen, még az NDK-ban sem kellett belépni az állampártba. Sokkal valószínűbb, hogy Friedrich egyszerűen a rezsim meggyőződéses híve volt.

Ennek megfelelően pozitívan hangzottak a kiadó megállapításai az összeomlott NSZEP-államról is. „30 évvel ezelőtt a nyugat valami elemit félretolt“, állt a november 8.-i kiáltványában, „valamit, ami ma fájóan hiányzik“. Ugyanakkor Friedrich panaszkodott a „tudatlanságra és a nyugatnémet pökhendiségre, hogy ők a történelem győztesei“. A kiadók világképét jól minősíti az NSZEP-diktatúra alattomos relativizálása azzal az állítással, hogy Európa a külső határain meghaltak miatt „egy a törvényeket semmibe vevő még nagyobb állam“ lenne mint az NDK.

A Berliner Zeitung számára az egész ügy déjà-vu volt. A volt NSZEP-lapnál már az 1990-es évek közepe táján nyomoztak korábbi Stasi-munkatársak után. Azoknak az újságíróknak kellett menniük, akikről dossziékat találtak. De mivel a cég a munkatársait egyszerűen nem ellenőrizhette, így az újságot Stasi-botrányok még később is meg-megrendítették. Így például 2008-ban a „Magazin“-részleg vezetőjéről és a politika-részleg helyettes vezetőjéről derült ki, hogy korábban Stasi-informátorok voltak. Végül egy „becsülettanács“ ellenőrizte újra a szerkesztőket. De volt a Stasi-őrezrednek legalább egy olyan tagja, aki még most is ott dolgozik.

A kiadó új főnöke időközben bevallotta, hogy tudatosan azért hallgatta el a múltját, hogy ne veszélyeztesse az újság megvásárlását. Ám spiclitevékenységéről később sem tett említést sem az alkalmazottaknak, sem számos interjúi során. Röviddel a lelepleződése előtt még nyilvánosan beszámolt a katonaságnál töltött idejéről és önmagát erkölcsi hősként állította be. Normális esetben már ez a hazugság is elegendő lett volna ahhoz, hogy megváljanak tőle.

De Friedrich nem munkatárs, hanem tulajdonos. A főszerkesztőség ezért egy, az olvasóknak írt tehetetlen levélben csupán annyit tudott bejelenteni, hogy Friedrich Stasi-múltját szeretnék „újságírói módon feldolgozni“ és a kiadót erről „megkérdezni“. Röviddel később közölték, hogy egy öt fős riporteri team fogja a dossziéját kielemezni. Őket előreláthatólag majd a történész Ilko-Sascha Kowalczuk és a Stasi-iratok kezelésének korábbi szövetségi megbízottja, Marianne Birthler fogja támogatni. Kowalczuk a múltban egy hasonló esetben egy korábbi főállású Stasi-munkatársat az “NSZEP-rezsim áldozatá“-nak nevezte. Birthler már 2006-ban javaslatot tett arra, hogy Németországban messzemenően szüntessék be a Stasi-átvilágításokat. Az embernek ezért nincs sok fantáziára szüksége ahhoz, hogy megjósolja, az ellenőrzés a kiadó számára pozitív eredménnyel fog zárulni. 

Hogy ez által visszaállítható lesz-e a kiadó elveszített szavahihetősége, az inkább kétséges. Valószínűbb, hogy a Berliner Zeitung a bukásáig egy olyan emberhez lesz láncolva, aki korábban a Stasi számára spicliskedett és mind a mai napig hálás az NDK második leghatalmasabb emberének.

Hubertus Knabe