1984 izgalmas év volt Magyarország, a kommunista blokk és a világ számára egyaránt. Ugyanakkor szimbolikus is az évszám, hiszen George Orwell angol író világhírű utópiája is ebben az esztendőben játszódik, de Andrej Amalrik orosz disszidens író is azt a kérdést tette fel 1970-ben megjelent esszéjében, hogy Megéri-e a Szovjetunió 1984-et? Orwell jóslata pontosabbnak bizonyult, hiszen a szovjet típusú totalitárius diktatúrák 1984-ben még léteztek, de Amalrik „tévedése” is csak néhány évben mérhető. Ugyanakkor mindkét írás igazsága tetten érhető 1984-ben, a terror még mindig a hétköznapok részét képezte, ugyanakkor a Szovjetunió ekkor már a biztos bukás felé menetelt.
„A szovjet emberek szorosan tömörülnek az SZKP lenini Központi Bizottsága, a Jurij Andropov vezette Politikai Bizottság körül” – adta az újságolvasók tudomására a Népszabadság 1984. évi első száma. Mindenesetre a tömörülés nem volt túl sikeres, hiszen Andropov februárban már halott volt. Mindössze két évet töltött a hatalom csúcsain Brezsnyev után, s utódja Csernyenko már szó szerint csak meghalni költözött be az „összkomfortos idősek otthonának” csúfolt Kremlbe. A korabeli moszkvai vicc már azt is tudta 1984-ben, hogy a munkásosztály helyett, melyik másik osztályból érkezik az új vezető: az intenzív osztályról. Közben az Amerikai Egyesült Államok élén az idős kora ellenére is rendkívül energikus Ronald Reagan elnök állt, aki korábban meghirdetett Stratégiai Védelmi Kezdeményezésével, amit a rossz nyelvek csak „csillagháborús tervnek” csúfoltak, lényegében megkezdte a Szovjetunió megbuktatását a fegyverkezési versenyen keresztül, amelynek tempóját és technikai színvonalát Moszkva már nem bírta állni. Mindezt egyébként Amalrik már 1970-ben a lehetséges bukás egyik okaként jelölte meg.
Magyarországon az 1984-es év talán sokak számára ugyanolyannak tűnt, mint a megelőzőek. De valójában a felszín alatt nagyon súlyos változások történtek. Az ország menetelt tovább az eladósodás útján, 1982 óta már csak a Nemzetközi Valutaalap és más magánbankok kölcsöneiből tartotta fenn magát a diktatúra. Ugyanakkor éppen ebben az évben kötöttek megegyezést a pártvezetők az osztrákokkal, akik vállalták, hogy hitel fejében megépítik a Bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer magyarországi szakaszát, amely elkészültét követően 20 évig, azaz 2016-ig Ausztriának termelt volna villanyáramot. A folyó védelmében létrehozott Duna Kör éppen ezért fordult felhívással az osztrák állampolgárokhoz hogy tiltakozzanak hazájuk közreműködése ellen a természetromboló és gazdaságilag is értelmetlen beruházás ellen.
1984-ben diplomáciai nagyüzem zajlott a fővárosban. Februárban Magyarországra érkezett Margaret Thatcher brit miniszterelnök asszony. Hivatalát tekintve ő volt az első brit kormányfő aki hazánkba látogatott. A nyár elején szigetországbeli kollégáját követte Budapestre Helmut Kohl német kancellár, de természetesen a „baráti” kommunista országok vezetői közül is tiszteletüket tették a fővárosban, így tett a csehszlovák minisztertanács elnöke és a lengyel pártvezető, a szükségállapot „atyja” Jaruzelski tábornok. A jelentős külpolitikai döntések közül egyet kétségkívül mindenki észrevett 1984-ben, ez pedig a Los Angeles-i olimpia bojkottja volt. Mindez szovjet nyomásra történt, akik így kívántak reagálni az 1980-as moszkvai olimpia nyugati bojkottjára. A kommunista blokk országai közül egyedül Románia sportolói utazhattak ki a világversenyre. A román diktátor, Ceaușescu így próbált további jó pontokat szerezni Nyugaton a diktatúrájának.
Mindeközben úgy a hivatalos, mind a földalatti kulturális élet egyaránt értékes alkotásokkal jelentkezett. Februárban bemutatták Bacsó Péter Te rongyos élet című filmjét, amely a Rákosi-diktatúra alatti kitelepítések tragédiáját hozza közelebb a nézőkhöz a maga eszközeivel. Ugyanebben az évben jelent meg szamizdatban a magyar származású Arthur Koestler Sötétség délben című regénye és Orwell Állatfarm című írása.
Az 1984-es év ugyanakkor megmutatta orwelli oldalát is. Májusban ismét letartóztatták Duray Miklós írót, a csehszlovákiai magyarság jogainak következetes képviselőjét. Az erdélyi magyarság sorsa még tovább romlott ebben az évtizedben, habár júliusban népi értelmiségiek egy csoportja levélben szólította fel Kádár János főtitkárt, hogy a magyarság sorskérdéseit, s köztük a határon túli magyarság helyzetét helyezze a párt elsőrendű teendői közé. Erre óriási szükség is lett volna, hiszen az erdélyi magyarok üldözésének 1984-ben újabb áldozata lett: Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébánost a Securitate emberei kegyetlenül halálra verték. A magyar pártvezetés természetesen nem tiltakozott a román állambiztonság akciója ellen. Hasonló sors várt októberben Jerzy Popiełuszko lengyel lelkipásztorra is, akinek összevert holtteste a Visztulából került elő.
A Terror Háza Múzeum 2003-ban, az Orwell-emlékév keretében A valódi 1984 címmel nyitott időszaki kiállítást bemutatva az esztendő kétarcúságát. „Mintha feledésbe merült volna minden, az utcák szürkesége, a ladák, trabantok és wartburgok „suhanása”, a mindenható pártvezetők jellegzetes és semmitmondó szófűzérei, szófordulatai a megbonthatatlan szovjet–magyar barátságról, a baráti országokról, az imperialisták üzelmeiről, a szocialista ember és szocialista tudat hatékonyságáról, az egyre fokozódó nemzetközi helyzetről. Pedig a valódi 1984-es évet nem csak az éppen száz éve született George Orwell remekműve, az 1948-ban papírra vetett Nineteen Eighty-Four teszi emlékezetessé, vagy éppen szimbolikussá. 1984 volt az utolsó év” – fogalmazott a kiállítás megnyitóján Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész, a Múzeum főigazgatója. Egy évvel később, 1985-ben valóban megkezdődött a visszaszámlálás, az évtized végére és az 1990-es évek elejére a Közép- és Kelet-európai kommunista diktatúrák, beleértve a Szovjetuniót is, a történelem szemétdombjára kerültek.
Balogh Gábor
Borítókép: Részlet a Terror Háza Múzeum A valódi 1984 című 2003-as időszaki kiállításából