Benoist 2019. november 11-én interjút adott a jobboldali Boulvard Voltaire online újságnak. A jobboldali filozófus kijelenti: „még mindig nem omlott le mindenkinek a fejében a berlini fal”, sőt, az Európai Unió ma már kétszeresen is a megosztottság állapotában van. Egyszerre van jelen a korábbi eredetű keleti-nyugati irányú törés, amihez az euró bevezetésének kudarca okán immáron hozzájárult az észak-déli irányú feszültség is.
Benoist kifejti: Németország keleti és nyugati fele között még mindig nagy a különbség. A keletieket még mindig több dolog köti össze a többi szomszédos posztszocialista országgal, mint a Nyugattal, amit igen helytelenül „szabad világként” aposztrofálunk. A filozófus hozzáteszi, nem a német egyesítés megtörténtét helyteleníti, hanem annak módját. Rámutat: a németek az NDK és az NSZK egyesítése idején nem éltek a lehetőséggel, hogy mindkét rendszerből elhagyják azt, ami a legrosszabb, és megőrizzék, ami a legjobb. Ehelyett az ország nyugati fele egy kizsákmányoló, kapitalista, liberális sokkterápiának vetette alá a keletit, melynek az árát az utóbbiak a mai napig fizetik. Ebből fakadóan a keletiek másodosztályú állampolgárnak érzik magukat hazájukban, és ez teret enged az „Ostaligie” nevű jelenségnek: nosztalgiával tekintenek az egykori NDK-ra. Mint mondja, a keletnémetek tegnap még egy olyan rezsimben éltek, amely korlátozta a szabadságot, ma pedig egy olyanban, amelyik kiprivatizálja a cenzúrát, és intézményesíti az uniformizált gondolkodást. A tegnapi elnyomás szürkeséggel és szegénységgel párosult, a mai pedig multikulturalizmussal, migrációval, a gazdagok szemérmetlen extraprofitjával, a szegények nyomorával, és a mindenkit érintő létbizonytalansággal.
Benoist kritikával illeti Fukuyama nevezetes jóslatát, és leszögezi: a civilizációk összecsapása jól láthatóan zajlik, gondoljunk csak a klimatikus veszélyekre, a lopakodó gazdasági válságra, a háborúkra és a terrorizmusra.
Benoist megállapítja, Európa keleti fele hasonló tapasztalatokat szerzett az elmúlt 30 évben. A posztszocialista térség valaha felfokozott várakozásokkal tekintett a csatlakozásra, melynek ugyancsak csalódás lett a vége. A vasfüggöny helyén most kulturális árkok vannak, és a keleti népek már nem is akarnak a nyugatiakra hasonlítani. Ebből fakad az, hogy Orbán Viktor védelmezi illiberális demokráciáját, illetve innen ered a nyugati dogmákkal és ideológiákkal szemben megfogalmazott kritikája is. Ezt illusztrálja továbbá Kaczyński nagyarányú újraválasztása, valamint Németország keleti felében a populista AfD és a volt kommunista erők győzelmei is.
Mindezekből Benoist azt a következtetést vonja le, hogy ideje lenne végre elismerni: Kelet-Európa más történelemmel, és más politikai kultúrával rendelkezik mint a Nyugat. A Kelet olyan országokból áll, melyek szorosabb kötődnek a néphez, illetve a nemzethez, mint az államhoz. Ennek oka, hogy a keleti országokban a nemzetek alkották meg az államot, nem pedig az állam hozott létre politikai nemzetet. A keleti országok nem tekintik már követendő példának a felvilágosodást [pontosabban a XVIII. századi felvilágosult gondolkodók ideológiáját (l’idéologie des Lumières)]. A Rájöttek ugyanis: a liberális demokrácia egy sajátos történelmi helyzetben fogant, mely nem az ő történelmük. A jogállam pedig nem az egyetlen és legtökéletesebb eszköz arra, hogy megőrizhessék nemzetük fennmaradását és szuverenitását. A keleti népek látták, hogy a szovjet rendszer miként veszélyezteti az identitásukat és nem akarják, hogy most a nyugati dekadencia és a liberalizmus semmisítsék meg azt.
Ezért ne sajnáljuk, - zárja gondolatait Alain de Benoist - hogy ők más formát szeretnének adni Európának, sőt, inkább tekintsünk erre reménysugárként!