Ceaușescu kínai, majd észak-koreai látogatását követően fejébe vette, hogy kiépíti a közép- és kelet-európai térség utolsó sztálinista típusú diktatúráját. Az életkörülmények Romániában egyre inkább ellehetetlenültek. A hiánygazdaság, a sorbanállás, az alapvető élelmiszerekre kivetett jegyrendszer, a télen fűtetlen lakások, a hideg fürdővíz, az áramellátás lekapcsolása és óriási szegénység jellemezte az országot. Ugyanakkor az 1970-es években még volt néhány olyan szakma, amelynek képviselői alanyi jogon hozzájuthattak alapvető élelmiszerekhez és más járandóságokhoz. Közéjük tartoztak a bányászok, akik a kommunista világban a munkásarisztokrácia részét képezték. 1977-ben a diktatúra a bányászok járandóságainak eltörléséről döntött. Ennek fényében a pártvezetés megvonta tőlük kedvezményeik jelentős részét. A nyugdíjkorhatárt 50-ről 55 évre emelte, a munkaidőt 6-ról 8 órára növelte, valamint eltörölték a rokkant bányászok járandóságát is. Minderről előzetesen nem egyeztettek a bányászokkal, akik 1977. augusztus 1-jén a párt és a Securitate számára teljesen váratlanul sztrájkba léptek.

A helyzet aznap óráról órára súlyosabbá vált a diktatúrára nézve, mivel rövid idő alatt, teljesen szervezetlenül több mint 30 ezer ember gyűlt össze Lupényban. Börtön volt a hazám című visszaemlékezésében Hosszú István egykori bányász megemlítette, hogy a tiltakozók között az 1956-os forradalom és szabadságharcra való hivatkozás szinte azonnal megütötte a fülét a román bányászok részéről is: „Korábban soha ilyesmit nem hallottam, most meg
széltében-hosszában hallatszott:»azt kell csinálni, amit a magyarok csinálták ’56-ban!« – és nemcsak magyarul, hanem ugyanúgy románul is, románoktól! Meg kellett értenem, hogy így élt a magyar forradalom parazsa a hamu alatt, a Zsil-völgyi bányászok lelke mélyén, több mint húsz éven át, soha ki nem mondva, mégis mint tiszta eszmény és példa”. Megdöbbentő a fenti leírás, különösen azt figyelembe véve, hogy a román kommunista vezetés a magyar szabadságharc leverését követően példátlan megtorló hadjáratba kezdett a szabadságharccal kapcsolatosan felvállalt minden nyilvános állásfoglalás kapcsán. A megtorlásnak nem csak magyar, de román áldozatai is voltak. A pártvezetés nagyon megijedt attól, hogy a magyarországi forradalmi események átterjedhetnek Romániára is. A konkrét megtorló intézkedések mellett a hivatalos és a suttogó propaganda segítségét igénybe véve a magyar szabadságharcot Romániára nézve veszélyesnek állították be, ismét előhúzva a „magyarok Erdélyt akarják”-kártyát. Innen nézve megdöbbentő, hogy több mint húsz évvel az 1956-os eseményeket követően román bányászok szájából is elhangzott a fent idézett mondat. Bukarestből Ilie Verdeț KB titkárt küldték tárgyalni a sztrájkolókhoz. Azonban őt és kíséretét a bányászok azonnal letartóztatták. A jelenlévő nagyszámú Securitates kommentár nélkül nézte végig az eseményeket. Ezt azért is fontos megjegyezni, mivel a visszaemlékezések szerint a városban bőségesen jelesen volt a Securitate, akik azonban annyira megijedtek az eseményektől, hogy teljesen passzívan szemlélték az eseményeket és inkább a saját életükért aggódtak. Ugyan a „foglyok” testi épségére odafigyeltek, de egy-két pofon elcsattant, amíg a megrémült KB-titkárt elzárták egy bódéban. Hosszú elmondása szerint a foglyokkal megkóstoltatták azt a fekete kenyeret, amelyet a pártvezetés etetett a munkásokkal. A sztrájkolók kijelentették, hogy csak Ceaușescuval hajlandóak tárgyalni, aki még aznap a helyszínre utazott. A pártvezető egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Régi, megszokott beidegződéseihez nyúlt, amikor nyilvánosan ledorongolta a sztrájkoló bányászokat, akik érthető módon erre kifütyülték a diktátort. Ceaușescu ekkor taktikát és stílust váltott s félelmében a bányászok minden követelését elfogadta, egyben jelezte, hogy a sztrájk élére állóknak és maguknak a tiltakozóknak nem eshet bántódása az események miatt. A munkabeszüntetés nem sokkal később véget ért, Ceaușescu visszatért Bukarestbe, a bányászok pedig a föld alá dolgozni.

Hamar bebizonyosodott, hogy Ceaușescu szava semmit sem ér. A dikátor a sztrájk idején gyávaságból és testi épségének féltése miatt ígért fűt-fát a bányászoknak, ám amint biztonságos helyre távozott, kiadta a parancsot a megtorlásra, amely néhány nappal később kezdetét vette. A sztrájk élére állókat letartóztatták és elszállították a városból, a tiltakozásokban résztvevők közül többen kerültek a Securitate fogságába, ugyanakkor számtalan embert kitelepítettek a térségből. A diktátor által elfogadott követeléseket természetesen nem valósították meg. De volt még egy súlyos, hosszú távú következménye a megtorlásnak. A Zsil-völgyét ezt követően ellepték a Securitate emberei, akik beépültek a vállalatok és a bányák vezetőségébe valamint a szakszervezetekbe is. Így már nem volt nehéz az 1990-es bukaresti „bányászjárás” megszervezése a hatalmukat átmentő Securitate-tisztek számára, akik kellően feltüzelték a bányászokat. Utóbbiak pedig husángokkal és dorongokkal felszerelve rontottak rá a Bukarestben a posztkommunista elit ellen tiltakozó tömegekre. Az 1977-es Zsil-völgyi bányászfelkelés történelmi érdeme mindezek ellenére elvitathatatlan. A sztrájkolók nem kevés bátorságról tettek tanúbizonyságot, a kommunista vezetés pedig ismételten beláthatta, hogy hatalmát veszély esetén csak terrorral tudja fenntartani. A bányászfelkelés sokak szerint fontos epizód Románia rendszerváltoztatáshoz vezető útján.

Balogh Gábor

Borítókép: Wikimedia Commons