Az 1980-as évtizedben két témakör tematizálta a közbeszédet Magyarországon. A Bős–nagymarosi vízlépcső építése kapcsán a természetvédelem, valamint a határon túli – főképp az erdélyi – magyarság helyzete foglalkoztatta egyre inkább az anyaországi magyarokat. Utóbbi kapcsán kiemelt figyelem irányult az erdélyi magyarok helyzetére, akik kettős elnyomás alatt álltak. Nem csupán a diktatúra természetéből adódó üldözést, de a magyarságuk miatti soviniszta önkényt is el kellett szenvedniük. Ugyanakkor az anyaországban az 1980-as évek második felében már érezhető volt egy kezdetben nem túl markáns, de idővel jelentősebbé váló szemléletváltás a határon túli magyarság ügyével kapcsolatban. Ennek egyik első kézzelfogható bizonyítéka volt az Erdély története című háromkötetes kiadvány. A kötetek nem csupán szakmailag kifogástalan munkák, de a kiadás fontosságát emelte az a tény, hogy főszerkesztője nem más volt, mint Köpeczi Béla történész, művelődési miniszter. A három könyv egy több mint tízéves kutatómunka eredménye, amelyben, a témában legjártasabb és legelismertebb történészek vettek részt, ők lettek az egyes fejezetek szerzői is.

A hiánypótló munka óriási felhördülést váltott ki a román pártvezetésben. Ceaușescun düh- és hisztériarohamok váltották egymást, hiszen a kötetek Erdély valódi történelmét beszélték el, kimondva és forrásokkal alátámasztva a tényt, hogy az első román származású pásztorok a 13. században érkeztek meg a térségbe. Mindez természetesen ellenkezett a dákoromán-elmélettel, amelynek a „feltalálása” ugyan nem a diktátor nevéhez fűződik, de azt Ceaușescu szélsőséges soviniszta politikájának legfontosabb alapkövévé tette. Ennek megfelelően magyargyűlöletét is erre a hamis eszmerendszerre alapozta. Romániában 1987-ben a könyv forgalmazását betiltották. Ha egy anyaországból érkezőnél a határon megtalálták, minimum elkobozták a művet. A határőrök és a Securitate jobban vadásztak a kötetekre, mint a valódi csempészárura. Emellett a pártvezetés nagyívű propagandahadjáratot indított a könyv ellen. Országszerte tiltakozó gyűléseken vagy éppen újságcikkek keretében ítélték el a „magyar történelemhamisítást”. A románok még a Times folyóiratban is megjelentettek egy fizetett hirdetést, amely a kiadványt becsmérelte.

A kezdőrúgást maga a diktátor végezte el. 1987 februárjában összehívták a magyar és német nemzetiségű dolgozók közös tanácsát, ahol maga Ceaușescu is felszólalt. Sületlen beszédének döntő része az Erdély történetével foglalkozott. „Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez?” A diktátor Románia belügyeibe való súlyos beavatkozásnak minősítette a könyvet! Mindez nem meglepő, az elcsapott suszterinasból diktátorrá avanzsált Ceaușescutól senki sem várt többet. Ami szomorú, hogy az őt követő hozzászólók között többen a magyarok közül is felszólaltak a kiadvány kapcsán. „Csodálkozásra késztet az a tény, hogy a valóságok befeketítésének és a történelem durva megsértésének hasonló kísérletei éppen egy szomszédos szocialista országban, a Magyar Népköztársaságban nyilvánulnak meg. A legmélységesebb felháborodással töltenek el bennünket egyes magyarországi politikai személyiségeknek a romániai magyar nemzetiség helyzetére vonatkozó nyilatkozatai, valamint az a sajnálatos mód, ahogyan engedélyezik olyan munkák közlését, amelyek durván meghamisítják országunk sok évezredes történetét”. Egy másik magyar hozzászóló szerint: „Mint magyar nemzetiségű román állampolgárt, emberi és kommunista bánkódással és felháborodással tölt el, hogy a Magyar Népköztársaságban egyre nagyobb számban jelennek meg olyan tanulmányok, cikkek, könyvek és értekezések, térképgyűjtemények és más didaktikai és propagandaanyagok, amelyekből egyaránt kiviláglik, hogy nem ismerik és meghamisítják a román nép történelmét, kiviláglik a rosszhiszeműség, a sértő szándék, az ország területi integritása elleni támadás. Mindezen álláspontok és megnyilvánulások a fasiszta Horthy-rendszer idejének revizionista és reakciós gyakorlatára és magatartására emlékeztetnek” – olvashatjuk a felszólalások szövegét a romániai Dolgozó Nő 1987 márciusi számában. Az összes többi hozzászóló hasonló szellemben nyilatkozott. A diktatúra természetét ismerve természetesen ez nem jelenti azt, hogy a felszólalók őszintén ezt is gondolták volna, ehelyett eljátszották a rájuk osztott dicstelen szerepet, ahogy tették ezt Románia-szerte emberek milliói immár évtizedek óta. Az természetes, hogy a felszólalók közül senki még csak a kezébe se vehette a köteteket. Az Előre! című magyar nyelven megjelenő romániai kommunista lap két oldalon keresztül, oldalanként nyolc hasábba tagolva közölte három román történész „szakvéleményét” a kötetekről március 13-i számában: „A hamisítások és a rágalmazások – íme, mi jellemzi ezt a munkát, amely a magyar történetírás régi, sőt, a horthysta Magyarország idejéből származó pozícióinak késői, anakronisztikus és sajnálatos kiadásaként jelentkezik” – olvashatjuk a „szakértők” állásfoglalását, akik Erdélyt „ősrégi román földnek” titulálják, bármit is jelentsen ez a kifejezés történelmi kontextusban. Magyar kollégáikat nemes egyszerűséggel történelemhamistóknak nevezik, egyben „tanácsokkal” látják el őket, hogy hogyan is kell történelmet írni.

A fegyver ebben az esetben azonban visszafelé sült el. Ceaușescunak hála a háromkötetes monográfia olyan nemzetközi publicitást kapott, amelynek köszönhetőn megnőtt iránta az érdeklődés és egyre több világnyelvre fordították le. Magyarországon a kötetek elfogytak a könyvesboltok polcairól, így gyorsan egy második változatlan utánnyomást kellett rendelnie a kiadónak. Ez azért is jelentős tényező, mert a három kötetnek borsos ára volt, különösen a korabeli átlagbéreket figyelembe véve. Az újrakiadás ellen a magyarországi pártvezetés sem emelt szót. A kötet főszerkesztője Köpeczi Béla osztotta meg az alábbi történetet egy ismerősével. Köpeczi az eset idején még művelődési miniszterként tagja volt a minisztertanácsnak. „Egy minisztertanácsi ülés után Kádár János odalépett hozzám mosolyogva: – Úgy illene, hogy ön köszönetet mondjon Ceaușescunak. – Én? Miért? – Hát, kérem. Olyan könyv, mint az Erdély története naponta több tucat jelenik meg a világon. De hogy egy köztársasági elnök és pártfőtitkár bírálja tudósok és politikusok nagygyűlésén, s aztán hónapokon át ítélkezzenek fölötte történészek, politikusok, írók, szerkesztők, erre még nem volt példa” – olvashatjuk, a Romániai Magyar Szó, 1990. május 11. számában.

A két szomszédos ország közötti kapcsolatok súlyos állapotát tökéletesen szemlélteti a fentebb bemutatott példa. A helyzet az idő előrehaladtával egyre tragikusabb fordulatokat vett. A román diktátor meghirdette hírhedt „település-szisztematizálási tervét” azaz a falurombolás programját, amely súlyosan érintette az erdélyi magyar közösséget. Ugyanekkor bezárták a kolozsvári magyar konzulátust, korlátozták a nyelvi jogokat és minden lehetséges eszközzel próbálták ellehetetleníteni a magyarság életét. Azonban valami jelentősen megváltozott. A magyarországi kommunista diktatúra évtizedeken át némán tűrte a határon túli magyarság jogfosztását, de az 1980-as évekre, ugyan nem a pártállam akaratából a téma a közbeszéd részévé vált. A rendszerváltoztatás történetének egyik legnagyobb tüntetését éppen az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás kapcsán hirdették meg 1988. június 27-én. Emellett Magyarország fogadta az Erdélyből és Románia más részéből érkező menekülteket, akiket 1989-től nem toloncolt vissza Romániába, ahol a Securitate megtorlása várt volna rájuk. Az 1989-es decemberi véres átmenet alatt és azt követően magyarok ezrei indultak Romániába, hogy gyógyszert, élelmiszert és ruhaadományt vigyenek a nélkülöző embereknek.

1989-re mélypontjára jutott a két ország kapcsolata, habár ez a viszonyrendszer a megelőző évtizedekben is csak azért volt mentes a hangos kirohanásoktól, mert a magyar pártvezetés egyetlen szóval sem tiltakozott az erdélyi magyarság elleni jogsértések ellen. A változás 1986-ban, az Erdély története köteteinek kiadásával kezdődött meg. Azt persze a monográfia szerzői sem gondolták volna, hogy szakmunkájuk ilyen megdöbbentő és hisztérikus kirohanások áldozata lesz. Azzal, hogy a magyar pártvezetés nem teljesítette a románok kérését és nem tiltotta be a könyvet – ami jelentős tiltakozásokhoz vezetett volna itthon – jól mutatja, hogy elindult egy lassú folyamat a határon túli magyarság sorskérdéseinek tárgyalásával kapcsolatban. Ezen belül az erdélyi magyarság sorsa kiemelt szerepet kapott a rendszerváltoztatás folyamatában is.

Balogh Gábor