A Magyarországot a II. világháború végén „felszabadító” szovjet csapatok a Harmadik birodalom katonáinak legyőzése után nem hagyták el hazánkat, hanem megszálló erővé váltak. A Vörös Hadsereg Magyarországon tartózkodását az 1947-es párizsi béke szentesítette az „osztrák helyzet rendezéséig”, ami 1955-ben meg is történt, de addigra a kommunisták és hazai kiszolgálóik átvették a hatalmat az országban, és a Varsói Szerződés aláírásával legitimálták a megszállók itt-tartózkodását.

Az 1956-os forradalmat leverő szovjet csapatok jogi helyzetét az 1957. május 27-én kötött szovjet-magyar kormányközi megállapodás rögzítette, de ez az alig három és fél oldalas dokumentum nem határozta meg se a létszámukat, sem itt-tartózkodásuk időtartamát, sem költségeik fedezésének forrását.

Lényegi változás legközelebb csak 1988-ban történt, amikor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár bejelentette az ENSZ Közgyűlésében, hogy a Szovjetunió 1991-ig 25 százalékkal csökkenti a kelet-európai haderejét.

Orbán Viktor az 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondott beszédében olyan kormányt követelt, amely „azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”.

Az érdemi egyeztetések a magyar és a szovjet kormány között 1990 februárjában indultak meg, s a március 10-i megállapodás alapján a szovjetek kötelezettséget vállaltak, hogy 1991. június 30-ig a teljes személyi állományt, a szovjet állampolgárságú polgári személyeket kivonják Magyarországról, valamint elszállítják a fegyverzetet, a haditechnikát és az anyagi eszközeiket.

A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának befejező lépéseként Viktor Silov altábornagy mint az utolsó szovjet katona hagyta el Magyarország területét 1991. június 19-én. Silov civilben, diplomata útlevéllel, gyalogosan lépte át a magyar–szovjet határt, majd  egy Volga típusú gépkocsival hajtott át a Záhonyt Csap településsel összekötő közúti Tisza-hídon 15 óra 1 perckor.

(Kép forrása: Wikipédia)