A felszólalók egyaránt foglalkoztak az erőmű felépítése közben és után jelentkező súlyos környezetvédelmi károkkal, az ivóvíz minőségének jelentős romlásával, a part menti élővilág pusztulásával és Magyarország legszebb Duna szakaszának szétrombolásával. Több felszólaló is sérelmezte, hogy a parlamenti képviselők az elvileg általuk „képviselt” emberek véleményét figyelmen kívül hagyva az építkezés folytatásának megszavazására készülnek. Ez másnap, október 7-én, az országos tiltakozások és a súlyos kritikákat megfogalmazó szakmai ellenvélemények ellenére meg is történt. Nem egy képviselő később ennek is „köszönhette” a visszahívását – többek között a hírhedt Cservenka Ferencné elvtársnő –, hiszen azt megelőzően a választókerületükben élők határozottan követelték tőlük, hogy szavazzanak nemmel a beruházás folytatására.

A beszédek rendre visszatértek az erőmű felépítése által okozott közgazdasági károkra is. Azt már az állampárti vezetés sem tagadta, hogy a beruházás súlyos anyagi megterhelést jelent az országnak, ugyanakkor ennek a mértékéről mélyen hallgattak. A tiltakozásokat támogató és az azokban résztvevő közgazdászok kiszámolták, hogy a beruházás több mint 100 milliárd forintos végösszegre fog majd kijönni. Mindezt akkor, amikor Magyarország államadóssága megközelítette a 20 milliárd dolláros lélektani határt, s ezzel abszolút rekordtartónak minősült még a kommunista blokk országai között is. Ráadásul magát az erőműépítést is hitelből kívánta finanszírozni a pártállam. 1986-ban kötöttek megállapodást egy osztrák vízépítő céggel, amely vállalta, hogy felépíti az vízlépcső magyarországi szakaszát, cserébe az ott megtermelt villamosenergia 1996 és 2015 között Ausztriát illette volna meg a hitel törlesztése fejében.

A tiltakozás keretében felszólaló Valuch Tibor történész, mint a TDDSZ képviselője beszédében kiemelte, hogy a beruházás árát a debreceniek duplán fizetik meg. Őket nem csak a környezet- és tájrombolás, valamint a gazdaság még nagyobb adósságba való döntése érinti, de az erőműépítés miatt a debreceni vízügyi beruházásokat is elhalasztották, hogy minden erőforrással Nagymarosra tudjanak koncentrálni. A városban ekkor már égető szükség volt a szennyvíztisztító rendszer kiépítésére, aminek a hiánya súlyos, és egyre nagyobb gondot okozott a városban élőknek. Az erőműépítésre hivatkozva azonban ezt a valóban szükséges vízügyi beruházást is leállították, s bár a pártszervek azt ígérték, hogy azt néhány év múlva megépítik, ekkora államadósság mellett arra valójában semmi garancia sem volt. Ami igazán megdöbbentő, hogy a debrecenieken megspórolt pénzből nem a vízlépcső közvetlen környezetében lévő települések szennyvíztisztását próbálták megoldani, ami szintén hiányzott, hanem az átcsoportosított összeget a nagymarosi építkezés költségvetésébe szerették volna beépíteni. Magát a vízlépcsőt úgy kívánták átadni, hogy a legfontosabb járulékos beruházások, így a szennyvíztisztítók, csak évekkel az üzembe helyezés után készültek volna el, ami katasztrofális hatással lett volna a víz minőségére.

Turi Gábor, a debreceni MDF tagja, felszólalásában kiemelte: „A debreceniek szenvedő alanyai annak a döntéshozatali mechanizmusnak, amely a nép nevében, de nem a nép részvételével hoz határozatokat a nemzet sorsát érintő kérdésekben.” – tudósított a Hajdú-Bihari Napló másnapi számában. Mindemellett a debrecenieket egy a városukat is érintő beruházás bizonytalan időre való elhalasztása miatt is érintette a vízlépcső építése. Ennek hangot adva tiltakoztak október 3-án az esti órákban a városban élők. A tüntetés előtt többen attól féltek, hogy valamilyen provokáció eredményeképpen a tiltakozás nem az eredeti céljának megfelelően fog megtörténni, azonban az eseményen résztvevők bebizonyították, hogy komolyan és felelősségteljesen állnak ki a városuk és a hazájuk érdekei mellett.

Balogh Gábor