Habár az indulás meglehetősen dinamikus volt, Gorbacsov hamarosan rájött arra, hogy milyen súlyos (lenini) örökség nyomja a vállát. A PB tagjaként ugyan meglehetősen széles információs háttérrel rendelkezett, a hatalom csúcsára érkezve, még ő is meglepődött azon, hogy milyen óriási űr tátong a szovjet retorika és a valóság között. 1985-öt követően láthatóvá vált számára, hogy az általa egyedinek vélt problémák valójában rendszerszintűek. Azonban, naivitásából vagy hozzá nem értéséből fakadóan úgy gondolta, hogy van lehetőség a nehézségek kiküszöbölésére. Gorbacsov egyáltalán nem számolt a birodalom feladásával. Megismervén a Szovjetunió helyzetét, úgy gondolta, elegendő lesz néhány költséges vállalkozás leállítása és a szövetséges országok támogatásának csökkentése. Ennek fényében döntött a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonásáról. A háború évente mintegy három milliárd rubelt vitt el a szovjet költségvetésből teljesen értelmetlenül. Emellett óriási tételt jelentett a harmadik világ „szocialista” országainak támogatása, a nyugat-európai kommunista (és szimpatizáns) pártok dotálása. A pénzből mindenkinek jutott. Íme egy példa Vlagyimir Bukovszkij könyvéből (A moszkvai per. XX. Század Intézet, Bp. 2009.), a Salvadori Kommunista Párt támogatásáról: „Teljesíteni a Salvadori Kommunista Párt vezetőségének kérését és megbízni a Polgári Repülésügyi Minisztériumot, hogy folyó év szeptember–október folyamán szállítson egy tétel nyugati gyártmányú lőfegyvert és lőszert 60–80 tonna összsúlyban Hanoi városából Havanna városába, hogy a szállítmányt a kubai elvtársakon keresztül átadják salvadori barátainknak. A fegyverek Hanoiból Havannába szállításának költségeit írják a Szovjetunió állami költségvetésében a külföldi államok vissza nem térítendő anyagi támogatására előirányzott összegekhez”.  

De ráfizetéses vállalkozás volt a KGST fenntartása is. Igaz itt nem csupán a Szovjetunió, hanem Közép-Európa megszállt országai is óriási hiányt halmoztak fel a teljesen értelmetlen és haszontalan gazdasági övezet fenntartásában. Az 1986. június 3.-i PB ülésen Gorbacsov kijelentette: „Mindannyiunk előtt világos, hogy a szocialista országokhoz fűződő kapcsolataink új szakaszba érkeztek. Ahogy eddig volt, úgy mostantól nem mehet tovább. Barátaink vezetésében nem alkalmazhatunk adminisztratív módszereket. Valójában nincs is szükség arra, hogy vezessük őket. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a nyakunkba vesszük őket”. Ez lényegében nem volt más, mint a Brezsnyev-doktrína feladása. Mindemellett egyrészt ez nem jelentette azt, hogy a Szovjetunió feladta volna szövetségeseit, másrészt a fenti kijelentés nyilvános közlése nem történt meg, így arról senki sem tudott. Teljesen indokolatlan tehát az a feltételezés, hogy Gorbacsov hivatali ideje első munkanapjától a kommunista blokk szétzúzására és a birodalom feladására törekedett volna. Ezzel szemben azt gondolta, hogy bizonyos, a szövetségeseket érintő takarékossági intézkedések megtételével könnyíthet birodalma helyzetén.

Ezek a takarékossági intézkedések szinte kizárólag a hadsereget érintették, beleértve mindenekelőtt a katonai-ipari lobbi tevékenységét. Az új főtitkár azt nem látta be, hogy a hadsereg költségvetésének megvágásával közvetlenül a birodalmat veszélyezteti. Nem látták be ezt azok sem, akik Gorbacsov tanácsadó csapatát alkották. Egy PB ülésen hangzott el az alábbi párbeszéd Georgij Sahnazarov, Gorbacsov tanácsadója és Szergej Ahromejev marsall, vezérkari főnök között: Sahnazarov – „A Szovjetunió a hetvenes években hússzor annyi tankot gyártott, mint az USA. Miért kell ennyi fegyverzetet gyártani? Ahromejev – Mert hatalmas áldozatok árán első osztályú fegyvergyárakat hoztunk létre, semmivel sem rosszabbakat, mint az amerikaiak. Talán ön azt kívánja, hogy szakítsák meg a gyártás folyamatát, és álljanak át fazekakra?” Az ördögi kör bezárult. A költségek csökkentésére égető szükség volt, s ezt valóban a hadseregen lehetett elsősorban végrehajtani, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben a birodalom gazdasága az olajkincs mellett szinte kizárólag a fegyvergyártásból tudott jelentős bevételre szert tenni. Hasonló helyzetbe került a politikai vezetés a szesztilalom kérdésében is. Azzal hogy korlátozták a szeszesitalok fogyasztását óriási adóbevételkiesést könyvelhettek el, ugyanakkor csökkent az üzemi balesetek és az alkoholizmusból eredő halálesetek száma is, ami viszont csökkentette a kórházakra háruló kezelési kiadásokat. 

A bukás megelőlegezett szimbóluma – Csernobil

1986. április 24-én, hajnalban a Pripjaty melletti Csernobil településen felrobbant a Vlagyimir Iljics Lenin nevét viselő atomerőmű négyes számú blokkja. A katasztrófa a Szovjetunió bukásának jelképévé vált. Bebizonyította azt, hogy az erőltetett iparosítás, amelyre a Szovjetunió épült teljes mértékben hibás elgondolás, mivel a jobbágysorból éppen felszabadult orosz társadalom képtelen volt lépést tartani a fejlődés mértékével. Sztálin idejében még a vaspapucsos nehézekével szántó muzsik képe határozta meg a Szovjetunió mindennapjait, halálakor a birodalma már atomhatalom volt. Egy évvel később pedig Obnyinszkban megnyitották a világ első atomerőművét. Alig három évtized alatt következett be a nagy ugrás, amivel a társadalom képtelen volt lépést tartani. Az atomerőműben bekövetkezett katasztrófa egyben Gorbacsov politikájának bukását is jelentette. Habár a politikus korábban meghirdette a glasznoszty (nyíltság) politikáját, elhatározva azt, hogy ezentúl a politikai döntések a nyilvánosság bevonásával születnek és mindenről tájékoztatják saját állampolgáraikat, a csernobili katasztrófáról szóló híreket a szovjetek a külföldi rádióadókból tudták meg. Mint ismeretes a magas sugárzási értékek miatt első ízben Svédország tett bejelentést a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél. Innen jön a moszkvai humor új csasztuskája: Dombok alján szánt a traktor, odafönt ég a reaktor. Ha a svédek nem szólnak ránk, még most is vígan szántanánk”. Napokkal a katasztrófa után, a főtitkár televíziós beszédében üzemzavarról és néhány halálos áldozatról beszélt. Ennyit a glasznosztyról. A robbanás után az erőművet csak csernobili atomerőmű néven írták le a szovjet sajtóban, a névadó Lenin nevét nem lehetett leírni, érthető módon. A Szovjetunió alapítójának nevét mégsem lehet egy atomkatasztrófával összekötni. Ahogy az új főtitkár pályája sem indulhat egy tűzfolttal a homlokán. Ezt döbbenetes módon hárította el a szocialista blokk sajtója. Főtitkárrá való választása másnapján a blokk országaiban megjelenő lapok az új főtitkár portréjáról leretusálták a fejbőrén látható tűzfoltot. Ahogy írásunk nyitó képe prezentálja, így tett a magyar Népszabadság is.

Gorbacsov politikája – akarata ellenére – elindított egy folyamatot amely végülis felgyorsította a birodalom hanyatlását. A velejéig civil Gorbacsovnak egy katonaállamot kellett volna irányítania, de ő ehelyett olyan döntéseket hozott, amelyek aláásták az állam alapjául szolgáló hadsereget és a szovjet ipari szerkezetet, amely 70 százalékban a katonaság igényeit elégítette ki. Ugyanakkor ez a gazdasági struktúra volt az, amely a normális hétköznapi életet ellehetetlenítette. A sorbanállás, az áruhiány és a jegyrendszer az 1980-as évekre a mindennapok részévé vált. Óriási ára volt a nagyhatalmi státusznak: „Mi voltunk az elsők a világűrben. Mi készítettük a legjobb tankokat a világon, de nem volt mosópor és vécépapír. Azok a nyavalyás vécétartályok mindig folytak! A nejlonzacskókat mostuk, és a teraszon szárítottuk. Egy videomagnó meg olyan ritka volt, mint a magánhelikopter. Egy farmernadrágos fiú nem is irigységet keltett, hanem puszta esztétikai érdeklődést. Egzotikum volt! Ezzel fizettük meg a rakéták és az űrhajók árát. A nagy történelemét.” – jegyezte meg Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő egyik interjúalanya. De megfizette a szovjet társadalom Csernobil árát is. Az Európában utolsóként megszüntetett jobbágyság leszármazottai, akik a társadalom zömét alkották, képtelenek voltak lépést tartani az erőltetett iparosítás eredményeivel. Az atomerőműben dolgozók – akik a korszak munkásmozgalmi mércéjével szemlélve a proletariátus elitjének számítottak – munkahelyüket csak „szamovárnak” vagy „kotyogónak” becézték, fel sem fogták milyen őrületes energia működik a kezük alatt, s ennek 1986-ban meg is lett a következménye. A csernobili katasztrófa bebizonyította, hogy a rendszer megreformálhatatlan, hiszen az embereket közel hetven év diktatúra és terror után sem lehetett „átalakítani”, hozzáidomítani az új típusú gazdasághoz. Így vált Csernobil a szovjet kísérlet bukásának megelőlegezett szimbólumává. De Gorbacsovnak még hátra van öt éve a hatalom csúcsain.

Leszerelés

Gorbacsov tanácsadóinak visszaemlékezése szerint főnöküket a csernobili atomkatasztrófa irányította a leszerelési politika irányába. Kétségkívül van benne igazság, hiszen Gorbacsovot megviselte a súlyos esemény. Ugyanakkor a leszerelési politika előtérbe kerülésének más elsődleges okai voltak. A Ronald Reagan-vezette Amerikai Egyesült Államok az 1980-as évek közepére lényegében megnyerte a fegyverkezési versenyt, ez már nem volt kérdés. A Teller Ede fejéből kipattanó Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, azaz az SDI (Strategic Defense Initiative), közismertebb nevén a „csillagháborús terv” pedig, habár csak terv volt, egyenesen sokkolta a szovjeteket. Ennek köszönhető az, hogy Gorbacsov végül ráállt arra, hogy a leszerelés kérdését a legmagasabb fórumon Reagan elnökkel közös találkozókon vitassák meg. A másik okot maga Gorbacsov fogalmazta meg Anatolij Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövetnek: „Hatásos módszerről akkor beszélhetünk, ha alábbhagy a nemzetközi feszültség, és bekövetkezik az amerikai és a szovjet csapatok kölcsönös és lépcsőzetes visszavonása. Az amerikaik ezzel az óceánon túlra kerülnének, mi pedig mindössze határainktól néhány száz kilométernyire vonnánk vissza haderőnket”. Szó sem volt tehát a birodalmi státusz feladásáról, ráadásul a leszerelési politika sikerre vitelével a Szovjetunió egyszerre szabadult volna meg az Európában szolgálatot teljesítő amerikai csapatoktól, s emellett rengeteg pénzt spórolt volna meg a fegyvergyártás rovására. Ráadásul, mivel a Szovjet Hadsereg Európában maradt volna, egyoldalúan tudták volna befolyásolni a kontinens politikai folyamatait.  

Az Egyesült Államok elnöke azonban átlátott a szitán. Reagan elnök teljesen új alapra helyezte az USA Szovjetunió-politikáját, a leszerelés mellett következetesen kiállt az emberi jogok kérdése mellett is. Ennek számtalan jelét adta hivatali ideje alatt, de talán az egyik legemlékezetesebb eset az 1986-os reykjavíki találkozón történt. Két tárgyalás szünetében Gorbacsov fennhangon hirdette az elnöknek és a köréjük csapódott kíséretnek, hogy a Szovjetunióban már nincsenek politikai foglyok, ott már más világ van. Mire Reagan elnök elővett egy összehajtogatott papírfecnit, amelyben egy szovjet büntetőtábor politikai foglyai gratuláltak az elnöknek 1984-es újraválasztásához, egyben megkérték, hogy továbbra is álljon ki a politikai üldözöttek mellett. A levél kalandos úton, de bő egy év alatt eljutott a Fehér Házig, hogy egy évvel később a reykjavíki csúcson kellemetlen perceket okozzon a szovjet főtitkárnak. Kellemetlen percekből pedig egyre többen volt része Gorbacsovnak.

Balogh Gábor

Folytatása következik!

A cikksorozat első része: Gorbacsov, a rendszerváltoztató?