„Ez a három ország évtizedek óta különleges szerepet játszik

 a szovjet befolyás visszaszorításában.

Forradalmakkal, szabadságharcokkal, reformpolitikával.”

Antall József

 

„Először van a történelemben igazi esélyünk arra,

hogy kitöltsük Közép-Európában a Habsburg Birodalom összeomlása

után megjelenő nagy politikai vákuumot.”

Václav Havel

 

„A Visegrádi Csoport kölcsönös külpolitikai célokra,

 hasonló történelmi tapasztalatokra és földrajzi közelségre épült.”

Lech Wałęsa

Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó – amelyen I. Károly magyar, Luxemburgi János cseh és III. Kázmér lengyel király vett részt – történelmi hagyományára alapozva született meg 1991-ben a Visegrádi Együttműködés, amely a mai napig az egyik legerősebb államközi szövetség Európában. A 14. században a három uralkodó célja saját gazdaságaik védelme volt, Bécs árumegállító jogával szemben. A három közép-európai királyságot komoly kihívás érte, amelyet csak együttműködés keretében tudtak feloldani, sikeresen. Ezt a pillanatot tekinthetjük a Közép-Európa gondolat születésének. A királytalálkozót követő évszázadokban a Közép-Európa gondolat szinte folyamatosan napirenden volt, hiszen egyértelművé vált, hogy ez a történelmi régió csak összefogással tud hatékony ellensúlyt képezni a nyugati és a kelet felől érkező nyomásnak. Az újkor kezdetétől a térség a nagyhatalmak ütközőzónájába került, s ez az állapot a második világháború végéig nem is változott. 1945-ben a régió három országa: Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország, a szovjet megszállással és a kommunista hatalomátvétellel, politikai értelemben véve a Kelet-Európa részévé vált. Közép-Európa ebben a tekintetben évtizedekre eltűnt a térképről. A térség országai a szovjet rendszer szatellitállamaivá váltak. A despotikus kommunista rendszerbe való betagozódásukat a szovjet csapatok jelenléte, a Varsói Szerződés és a KGST abroncsa, valamint a kommunista pártok diktatúrája garantálta. Az 1980-as évek végére a helyzet gyökeresen megváltozott. A Szovjetunió végelgyengülésével párhuzamosan a megszállt országokban élő emberek milliói álltak ki a szabadság és a függetlenség visszaszerzése mellett. Erre a széleskörű társadalmi követelésre alapozva sikerült megkezdeni a rendszerváltoztatás folyamatát, amely végül a kommunista rezsimek bukását és a térség felszabadulását eredményezte.

1991-re a közép-európai országok visszaszerezték politikai mozgásszabadságukat, amelyet a szabad választásokkal szavatoltak mindhárom országban. Azonban a rendszerváltoztatás ezzel még nem ért véget. A legitim kormányzatokra várt országaik külső függőségének fölszámolása és a nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Ennek érdekében kellett erőltetni a szovjet csapatkivonások mihamarabbi befejezését, valamint a térség országait a Szovjetunióhoz láncoló nemzetközi szervezetek: a Varsói Szerződés és a KGST fölszámolását. A három ország (1993-tól, Csehszlovákia felbomlását követően négy állam) helyzete megkövetelte az együttműködés és a közös gondolkodás elősegítését, amelyre az 1335-ös szövetség szolgált mintául.

Mindez azért is szükséges volt, mert a térség országaiban végbemenő politikai átalakulások elismerése mellett a Szovjetunió saját biztonsági zónájának fenntartására törekedett, ami ütközött a közép-európai országok függetlenségi törekvéseivel. Ami még megdöbbentőbb – bár talán ma már nem annyira – maguk a nyugat-európai országok sem nézték jó szemmel a közép-európai országok fölszabadulását. Londonban és Párizsban is úgy gondolták, sokkal jobb, ha Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és a Balkán országai szovjet függőségben maradnak. Nyugat-Európában csak egy mérsékelt „finnlandizációban” voltak érdekeltek, amelynek értelmében némi belső átalakításért cserébe az érintett országok továbbra is elfogadták volna a szovjet fennhatóságot. Mindemellett – bár ezzel hangosan nem dicsekedtek – óriási piacként tekintettek a régió országaira, úgy gondolván, ennek az új lehetőségnek a kihasználása nem sérti a szovjet érdekeket. Mindezek után az már nem is okozott meglepetést, hogy az európai integráció és a NATO-csatlakozás időpontja, amely elsődleges külpolitikai célja volt mindhárom államnak, jelentősen kitolódott, s a legoptimistább becslések szerint is csak az ezredforduló után kerülhetett rá sor.

Mindezt látva, a három közép-európai ország vezetője, már 1990-ben több ízben közösen lépett fel a nemzetközi tárgyalásokon. Az 1990. őszi szófiai VSZ csúcstalálkozón a leendő visegrádi országokat már „hármakként” emlegette a többi résztvevő, nem ok nélkül. Mivel mind Budapesten, mind pedig Varsóban és Prágában is látták, hogy a szovjetek szándéka távol áll a szervezet feloszlatásától, a Nyugat pedig nem erőlteti a folyamatot, úgy döntöttek, a saját kezükbe veszik a kezdeményezést. Augusztusban, a három állam képviselői nagyköveti szinten egyeztettek, amelynek eredményeképpen kidolgoztak egy közös tárgyalási stratégiát a szófiai csúcsra, amelynek célja a VSZ katonai szervezetének feloszlatása volt. Szófiában a siker, ahogy a szovjetek meglepetése is, teljes volt, a felek elfogadták a hármak „puccsszerű” javaslatát, amely a katonai szervezet legkésőbb 1991. július 1-i feloszlatására vonatkozott. Habár a szövetség ekkor még nem létezett, ezt tekinthetjük a Visegrádi Együttműködés főpróbájának, amely teljesen sikeres volt.

Antall József miniszterelnök 1990 novemberében hívta meg Csehszlovákia és Lengyelország elnökét Visegrádra, ahol a három vezető politikus 1991. február 15-én találkozott egymással. Szimbolikus volt a helyszín, s ennek kapcsán jelzésértékű az ekkor létrejövő szövetség névválasztása is. Ahogy az 1335-ben tető alá hozott egyezmény, úgy az 1991-es is a három aláíró ország közös érdekeinek összehangolásában fogalmazódott meg: „Ma, amikor nemzeteink történelmi együvé tartozásának tudata és igénye immár akadálytalanul is népeink valóságos érdekeivel összhangban nyilvánulhat meg a politikai akarat legmagasabb szintjén, kinyilvánítjuk azt, hogy elhatározott szándékunk, a feladatokkal bátran szembenézve, erőfeszítéseinket a közös összekötő történelmi hagyományokra alapozva, a hagyományos európai értékekkel és fő folyamatokkal összhangban, mindent megteszünk nemzeteink békéjéért, biztonságáért és felemelkedéséért.” – szögezték le az aláírók közös nyilatkozatukban.

A Visegrádi Együttműködés akkor és azóta is a legsikeresebb európai államközi szövetség. Érdekérvényesítő képességének eredményeként került sor a Varsói Szerződés és a KGST fölszámolására és az idővel V4 országoknak nevezett államok sikeres euroatlanti integrációjára. A februári találkozó jelentősége óriási volt. 1991. február 15-ét követően, politikai értelemben újra megjelent a kontinens térképén Közép-Európa. A második világháború végén a térség országai a szovjet megszállással Kelet-Európa részévé váltak. Ezt követően a Közép-Európa gondolat a szabadság és a függetlenség szinonimájává vált. A Visegrádi Együttműködés létrehozásával a három (később négy) ország ismételten hitet tett a Közép-Európa gondolat mellett, amely az azóta eltelt 30 évben több a térséget ért kihívás esetében is bebizonyította, hogy azokat a közép-európai országok az összefogás segítségével, eredményesen tudták/tudják kezelni.

Balogh Gábor

A szerző ajánlja az érdeklődő olvasóknak, a Békés Márton szerkesztésében megjelent: Európa jövője. V4 – egység és erő című kötetet (KKETTKK, Bp. 2019.)