A kommunizmus évtizedeiben nem csupán a nők klasszikusan „férfimunkának” minősített területeire történő bevonását, a női munkavállalás fontosságát hirdette a propaganda, hanem a népességnövekedés eléréséhez a gyermekvállalás horderejét hangsúlyozta. Nem volt viszont egyenlő azon nők helyzete, akik házasságban, vagy akik „leányanyaként” adtak életet gyermeküknek.
A II. világháború éveiben lecsökkent a születések száma, míg a háborút követő években nem foglalkoztak érdemben a gyermekszületésekkel. Az 1950-es évek elejére elmaradt Magyarországon a legtöbb európai országban tapasztalható „baby-boom”, amely egyébként ellenkezett a diktatúra szándékaival. Az abortusz tiltása először az 1878-as Csemegi-kódexben jelent meg, ez kisebb módosításokkal egészen 1956-ig érvényben volt. Csupán egyetlen alkalommal, 1945 februárjában függesztették fel a magzatelhajtást tiltó rendelkezést, amelyet a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakok sorozata indokolt.
A rendszer propagandája a női emancipáció fontosságát hirdette, így egyre több lehetőség nyílt a nők előtt a munkavállalás, a politikai élet területén. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek kényszerű lépések voltak, hiszen a „dolgozó nő” képe nem csak jól mutatott a plakátokon, hanem szükségszerű volt a nőket bevonni a mezőgazdasági termelésbe valamint a nehézipari tevékenységbe. Ezzel megszűnt az egykeresős családmodell, a nők fizetését a család többé már nem tudta nélkülözni. Ebből alakult ki a nőkre nehezedő kettős teher, mivel munkájuk mellett az otthoni teendők is rájuk vártak, az állam pedig nem csupán munka-, hanem gyermekvállalásra is ösztönözte a nőket. Újságcikkek, rádióadások és plakátok propagálták a gyermekvállalás szükségességét. 1951-ben létrehozták Anyasági Érdemrendet és Érdemérmet is.
A születendő gyermekek gondozásának, nevelésének egy részét az állam vállalta magára bölcsődék, óvodák, napközi otthonok kialakításával. 1953-ban a Minisztertanács rendeletet adott ki a születések szabályozásáról, amellyel összefonódott Ratkó Anna népjóléti-, később egészségügyi miniszter neve, aki a határozatok végrehajtását felügyelte. A beavatkozás határidejét 28 hétben állapították meg, amelyet egy bizottságnak kellett engedélyezni. Az abortuszt tehát nem tiltották, de megvizsgálták a végrehajtást indokló egészségügyi okokat, amelyeket hosszú listában mellékeltek a rendelethez. A „szociális ok" nem szerepelt az indokok között, hiszen 1952-ben a propaganda szerint „dinamikusan fejlődő” Magyarországon egyetlen nő sem hivatkozhatott szociális nehézségekre. Az illegálisan végzett terhességmegszakítások felderítését a rendőrség, az azt végzők és igénybe vevők példás megbüntetését pedig az ügyészség és a bíróság feladatává tették. 1956-ban törölték el a szigorú szabályozást, az anyaságra való ösztönzés azonban a kádári évek alatt is jelen volt, többek között az 1967-ben bevezetett GYES (gyermekgondozást segítő ellátás) formájában, amely lehetőséget adott, hogy a nők három évre otthon maradhassanak a gyermekükkel, ne kelljen egyből visszatérniük a munka világába.
A gyermekvállalás ugyanakkor nem minden nő számára zajlott idilli környezetben, sokan azon döntés elé kerültek: vagy az abortuszt vállalják, vagy pedig a leányanyai létet és ezzel a megbélyegzettséget. Utóbbit ugyanis a társadalom nagy része elítélendőnek tartotta, szemben az 1950-es évekből származó „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség” szlogennel. Egy 1965-ös Nők Lapja cikk arról tanúskodik, hogy egy fővárosban élő nőt és gyermekét is kiközösített a környezete leányanyasága miatt. Bár kislánya az apja nevét viselte, mégis „zabigyereknek” hívták a szomszédok, a társasházban élő gyermekek nem játszottak vele. A leányanyát édesanyja a cikkben úgy jellemezte, hogy nem megy moziba, nem barátkozik senkivel, nem hív vendégeket, „úgy érzi, sokkal feddhetetlenebbnek kell lennie, mint másnak, akinek nincs hiba a múltjában”. Ez a társadalom fokozott felügyeletéről tanúskodik, de más esetben a gyermek édesapja – aki nem élt együtt gyermeke anyjával – „figyelte” az érintett nőt, aki úgy nyilatkozott, inkább nem jár el otthonról sehova: „Rám ne mondja a gyerek apja, hogy élem a világomat!” A közgondolkodásban tehát érvényesült az a látásmód, hogy amennyiben házasságon kívül szült valaki gyermeket, próbáljon a továbbiakban „tisztességes” életet élni. Egy tragikusabb kimenetelű esetben a pécsi bíróság csecsemőgyilkosságért ítélt el egy leányanyát, az ítélethozatal során azonban figyelembe vették, hogy „elmaradottnak számító”, falusias környezetből származik, ahol „erkölcsi rosszallás alá vonják” a leányanyákat. Ugyan volt példa arra, hogy pártfogásába vette a családja és a falu a fiatal, egyedülálló anyát, és a felelőtlen apát marasztalták el, de ezek ritkább esetek. Az 1980-as évekre fordulat következett be, több nő vállalt női önmegvalósításának megélésével tudatosan egyedül gyermeket, a társadalomban ugyanakkor még ekkor is leányanyának tekintették őket.
A dolgozó, modern nő képe tehát nem teljesedett ki a diktatúra idején, hanem bizonyos korlátok között mozgott. A nők és férfiak munkája közötti bérkülönbség fennmaradt. Szinte elvárásként lebegett a nők előtt, hogy fiatalon férjhez menjenek, ne váljon belőlük „vénlány”. Ugyanakkor a társadalom a legtöbb esetben nem hunyt szemet a házasságon kívül született gyermekek és a leányanyák felett.
Lakatos Dorina
Borítókép: Fortepan / Bauer Sándor