Az állampárti Országgyűlés az 1988-as őszi ülésszakon tűzte napirendre a vízlépcső továbbépítésének kérdését. A parlamenti vitát és a szavazást megelőzően a szakminisztérium kellőképpen megagitálta a képviselőket, így nem volt kérdés hogy a szavazás végén milyen eredmény születik. A parlamenti színjátéknak csupán egyetlen célja volt: az állampárt így próbálta a demokratikus döntés látszatát kelteni a természetromboló nagyberuházás folytatásához. Október 7-én a nagyrészt állampárti képviselőkből álló Ház elfogadta a minisztérium javaslatát, így elvileg minden akadály elhárult az építkezés folytatása elől. A Kossuth tér másik oldalán ezt teljesen másképp gondolták.

Már szeptemberben több tízezren tiltakoztak a beruházás ellen, mindez azonban cseppet sem érdekelte az MSZMP vezetését. 1988. október 30-án többezer ember részvételével tartottak fáklyás felvonulást Budapesten. A nap eseményei egyrészt a Budapesti Műszaki Egyetem előtt zajlottak, ahol az összegyűlt tömeg tíz beszédet hallgatott meg. A felszólalók egyaránt a Duna védelmét és az építkezések leállítását követelték. Kiemelték, hogy „nem szabadna a nemzeti értéknek számító táj feláldozásáról dönteni egy gazdasági elképzelés kedvéért” – olvasható a Népszava másnapi számában. Magára a fáklyás tiltakozásra az esti órákban került sor. A menet a Margitszigetről indult, a cél az MTA épülete volt, ahol szerették volna petíciójukat átadni az Akadémia képviselőinek. A tüntető tömeget azonban a rendőri erők eltérítették eredeti útvonaluktól, így végül kerülővel, budai irányból, a Lánchídon keresztül tudták megközelíteni az MTA székházát. Ezzel az óriási rendőri melléfogással azonban a demonstráció csak még nagyobb nyilvánosságot kapott. A petíció átadását követően a tömeg a Petőfi-szoborhoz vonult. A nap a Pilvax Kávéházban zárult, ahol a szervezők nemzetközi sajtótájékoztató keretében számoltak be az eseményeiről és a tiltakozások okáról.

A Népszava október 31-i száma Kinek használ? című kommentárjában reagált a vízlépcső körüli tüntetésekre, s kiemelten az előző napi fáklyás felvonulásra. Már az írás címe is önmagáért beszél, de a névtelen véleményíró a szövegben sem rejtegeti „véleményét”. A parlamenti „szavazásról” a szerző úgy ír, mintha az nem egy diktatúra parlamentjében, hanem egy demokratikus döntéshozó szervben történt volna meg. A kommentátor „a népképviselet legfelső fórumának” nevezi a parlamentet, ami egy demokratikus berendezkedésű országban kétségkívül igaz is lett volna, de nem ez volt a helyzet a diktatúra Magyarországán. A szövegíró azt állítja, hogy a döntéshozók beépítették a tiltakozók javaslatait a tervekbe. De hogy hova és mit arról nem beszél, ehelyett felteszi a kérdést, hogy mi értelme van a további tiltakozásoknak? Majd kijelenti: „Nem hisszük, hogy a demokratikus közviszonyokat erősíti, ha törvényes úton, korrekt, tisztességes vitában eldöntött ügyeket újra meg újra előveszünk”. Az idézett vélemény is alátámasztja azt a megállapítást, hogy az állampárt a parlamenti szavazással a demokratikus döntés látszatát próbálta kelteni a beruházás folytatásának kérdésében. Valójában 1988 októberében nem volt kérdés, hogy az állampárti parlament megszavazza a döntést, nem is tehetett mást, évtizedek óta begyakorolt reflexeinek megfelelően hagyta jóvá a pártállami döntést.

A fáklyás felvonulás kiemelt célja ezzel szemben egy valódi döntés meghozatala volt a népfelség elvére alapozva. A szervezők és a felvonulók népszavazás kiírását követelték a beruházás folytatása ügyében. A budapesti eseménnyel egy időben a világ további 28 városában tartottak demonstrációt a beruházás ellen.

László Bernadett

Borítókép: Fortepan / Philipp Tibor