1984. március 15. a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben valóságos nemzeti ünneppé vált Ceaușescu diktatúrájában. Pedig az esemény több mint tragikus volt. Aznap egy fiatal pap, Pálfi Géza temetésére gyűltek össze a hívek és a papság szerte Erdélyből. A végtisztesség megadására érkező több ezer fős hívősereg, más lehetőség híján így tiltakozott a diktatúra fennállása ellen. A rejtélyes körülmények között elhunyt lelkipásztor halála okán a román diktatúra gyanús magyarázkodásba kezdett, ami még inkább megerősítette azt az állítást, amely szerint Pálfi Gézát a Securitate gyilkolta meg. „Bűnei” keresztény hite és magyarsága voltak.
„a temetéseikre (amíg még lesznek)
életük végéig fegyelmezetten
MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS
elmehetnek elmehetnek”
Kányádi Sándor: Gyülekezési szabadság zárójelekkel 1988
(részlet)
Pálfi Géza 1941-ben született Máréfalván. 1964-ben Márton Áron püspök szentelte pappá Gyulafehérvárott. Első szolgálati helye épp a püspök szülőfaluja Csíkszentdomokos volt. Rendkívüli bátorsága és karizmatikus személyisége nem csak főpásztora, de a román Securitate figyelmét is hamar felkeltette. A fiatal lelkipásztor plébánosi szolgálatai mellett egy ideig Gyulafehérváron teológiát tanított. Márton Áron nem véletlenül hívta meg az egyházmegye központjába Pálfit. Már ekkor sokan úgy vélték, hogy az idős főpásztornak tervei vannak fiatal papjával. Sokan egyenesen Márton Áron utódját látták benne.
Hasonlóan főpásztorához, Pálfi sem törődött a besúgókkal és a lehallgatásokkal, rendkívül egyenesen közvetítette véleményét úgy a szószékről, mint a katedráról. Az anyaországból számára illegális úton beszerzett magyar nyelvű szépirodalmi és teológiai műveket teljes nyugalommal kölcsönözte híveinek és a szeminárium kispapjainak. Közben mindvégig érezte a Securitate „kitüntető” figyelmét. Hite mellett magyarságát sem félt megvallani az emberek előtt. Egy ízben lejátszotta retorikaórán a kispapoknak a Himnuszt és a Szózatot Sinkovits Imre előadásában. A felvétel végén mindössze ennyit kommentált: „Tisztelendő urak, így kell előadni”. A két magyar nemzeti imádság lejátszása már önmagában véve bűn volt a román kommunista diktatúra szemében. De ezzel Pálfi egy pillanatra sem foglalkozott. Egyházi szolgálata mellett minden lehetséges eszközzel igyekezett erősíteni a magyar kultúra hagyományait. Író-olvasó találkozókat szervezett, amelyeken a korszak legjelentősebb erdélyi magyar irodalmi személyiségei vettek részt, többek között Kányádi Sándor. Ha március 15-re estek az órái, sosem tartotta meg előadásait, helyette a történelmi eseményekről tartott rendhagyó történelemórát hallgatóságának.
Egyházi és közéleti tevékenysége miatt személye mindig szálka volt a hatalom szemében. A Securitate hivatásos és beszervezett ügynökeinek garmadája jelentett róla. Emellett egymást követték a rendőrségi beidézések, a hosszas, nem ritkán hajnalba nyúló megerőltető és megalázó kihallgatások. A hatalom utasítására helyezték el Gyulafehérvárról, mivel a kommunisták nem akarták, hogy egy ilyen sikeres és népszerű lelkipásztor legyen a kispapok példaképe. Egy ízben, ekkor még Marosvásárhelyen szolgált plébánosként, az utcáról gyűjtötték be a Securitate emberei. Kihallgatása már órák óta zajlott eredménytelenül, amikor megjegyezte, hogy neki reggel 6 órakor szentmisét kell bemutatnia. Végül nem sokkal reggel 6 óra előtt tették ki a Securitate autójából a templom előtt. Megviselten és fáradtan, de ettől függetlenül megtartotta a szentmisét.
Életének utolsó szakasza 1983 karácsonyán kezdődött el. Az ünnepi szentmisén tette fel a szószékről a kérdést: „Eljön-e egyszer az idő, amikor nem munkával kell ünnepelnünk Krisztus születésnapját?” Mindezzel arra utalt, hogy a kommunista Romániában még a karácsony napja sem volt munkaszüneti nap. Ez a nap még a szomszédos Magyarországon is fizetett ünnepnap volt. Másnap a Securitate székelyudvarhelyi egységei plébániájáról hurcolták el és a politikai rendőrség székházában eszméletlenre verték a magyar lelkipásztort. Pálfi Gézát szőnyegbe csavarták és testét gumibotokkal főként a mája tájékán ütötték. Így egyrészt – a szőnyeg miatt – külsérelmi nyoma nem maradt a kínzásnak, ugyanakkor Pálfi mája a szó szoros értelmében szétrepedt. Miután elengedték, többé már nem tudta ellátni papi szolgálatát. Olyan súlyosan bántalmazták, hogy nem sokkal később bekerült a marosvásárhelyi kórházba. Valamennyi barátja, paptestvére és ismerőse elmondta, hogy ezt megelőzően Pálfi makkegészséges ember volt, 1983 decemberétől viszont egyre gyorsabban romlott az állapota. Februárban májrákot diagnosztizáltak nála a kórház orvosai. Alig egy hónappal később, március 12-én hunyt el kórházi ágyában. A diktatúra annyira félt még a haldokló Pálfi Gézától is, hogy a szomszédos ágyra egy egészséges „álbeteget”, a Securitate egyik ügynökét fektették, aki haláláig figyelte a lelkipásztort. A kórlapja a hivatalos szervek tájékoztatása szerint „eltűnt”, boncolási jegyzőkönyvét pedig államtitoknak nyilvánították.
Halála nem maradt visszhang nélküli. Temetésén Székelyudvarhelyen több ezer ember és több mint 200 paptestvére vett részt. A végtisztesség napja éppen március 15-re esett, így temetése csendes demonstráció volt a kommunista diktatúra ellen. Közben a nemzetközi közvélemény is felfigyelt az erdélyi magyar lelkipásztor tragikus halálának gyanús körülményeire és a legnagyobb hibát éppen ekkor követte el a román kommunista diktatúra. Bukarest kampányt indított annak érdekében, hogy a saját álláspontját bizonyítsa a nemzetközi közvélemény előtt. Ez a kampány a már megszokott recept szerint abból állt, hogy a gyilkossággal kapcsolatos vádak a „magyar irredentizmus hazugságai”. Az esetre felfigyelt az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövete is, aki később önéletírásában megemlítette Pálfi esetét. David Funderburk azt is leírta, hogy beszélt olyan román kommunista hivatalnokkal, aki négyszemközt beismerte hogy Pálfi halála erőszakos természetű volt. Közben a nemzetközi sajtó – főként a francia – egymás után számolt be a gyanús körülmények között elhalálozott fiatal magyar pap sorsáról. A román diktatúra már egyre nehezebben tudta védeni magát a nemzetközi erőtérben. Csak egyetlen illetékes helyről nem érkezett tiltakozás, Magyarországról. A magyar kommunista vezetőknek egy magyar ember halála sem volt elegendő ok ahhoz, hogy legalább érdeklődést tettessenek az ügy kapcsán. Igaz, hogy lelkipásztorok meggyilkolása kérdésében a Kádár-diktatúrának sem kellett a szomszédba mennie tanácsért. Maga a rezsim ezzel indított 1957-ban Brenner János meggyilkolásával.
Pálfi Géza halála 1984-ben ismételten rámutatott a kommunista diktatúra valódi természetére, amelynek alapeleme volt a vallásos világnézet kegyetlen üldözése. Különösen aktuális volt ez 1984-ben, hiszen néhány hónappal később a lengyel kommunista politikai rendőrség emberei halálra verték Jerzy Popiełuszko lengyel katolikus lelkipásztort, akinek holttestét csak napokkal a halála után találták meg a Visztula folyóban. A kommunista diktatúra mindenhol és mindvégig ellenségként tekintett a vallásra, az egyházakra és tagjaikra. Pálfi Géza esetében a helyzetet súlyosbította magyar származása is. Keresztény hite és magyarsága rendkívül veszélyes elegy volt a Securitate és a Ceaușescu-diktatúra szemében. Halálának valódi okát vannak, akik a mai napig vitatják, holott nem kérdéses hogy az önkényuralom veszélyt érzett a személyében és ezért kellett meghalnia a fiatal lelkipásztornak. Temetésén, amely ráadásul a nemzeti ünnep napjára esett, több ezer fős tömeg vett részt, ami valóságos tömegdemonstráció volt. Romániában más módja a szabad gyülekezésnek – ahogy az a mottóul választott Kányádi versrészletből is jól látható – szinte nem is létezett.
Balogh Gábor
Kép forrása: Gyulafehérvári Egyházmegye