Az 1950-es évek első felében a diktatúra ellenségeinek bélyegzett személyek gyors eltüntetéséreszolgáltak az internálótáborok. Ezek közül az egyik leghírhedtebb a recski kényszermunkatábor volt, amelynek létét a megfélemlítés hatására társadalmi hallgatás övezte. Szabadulásuk után az egykori internáltaknak sem volt érdemes beszélni megélt kálváriájukról. A kádári évtizedek alatt is tagadták az egykori táborok létezését, a rendszerváltoztatás előtti években azonban megtört a jég: Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza riportokat készített az érintettekkel, kameráik előtt pedig megszólaltak egyaránt az áldozatok és a tettesek is.
Rákosi pártvezérsége a diktatúra legsötétebb időszakát jelentette, amelynek fő jellemzői a terror, a megfélemlítés voltak. A parancsba adott „éberség”, az állandó ellenségkeresés sokakat juttatott börtönbe, gyakorlatilag bárkiből válhatott ellenség a hatalom szemében. Az Államvédelmi Hatóság működtette az ország különböző részein létrehozott internáló- és kényszermunkatáborokat, amelyek közül az egyik leghírhedtebb Recsk mellett épült fel. A tábor területe eredetileg a Barkóczy család tulajdonát képezte. 1950 nyarán döntés született a közelben lévő csákánykői bazalt kitermeléséről és feldolgozásáról. Első lépésként harmincöt foglyot küldtek a Mosonyi utcai Toloncházból államvédelmi őrizet alatt, akiknek az egykori Barkóczy-birtokon kellett felépíteniük a tábor első épületeit, egyben kihúzniuk a drótkerítést. Az építési munkálatok nagy részét ezt követően, az éppen 1950-ben letartóztatott személyek végezték el. Közöttük sok egykori szociáldemokrata politikus és újságíró, így például Faludy György költő, író, aki később az emigrációban Pokolbéli víg napjaim címmel publikálta a munkatáborban történteket. 1950 és 1953 között az ÁVH által működtetett lágerben több mint ezerötszáz embert tartottak fogva és dolgoztattak kényszermunkásként a helyi bányában. A hírhedtté vált recski tábor léte államtitoknak számított, a rabokat látogatni, nekik levelet írni nem lehetett, a hozzátartozók nem tudtak családtagjuk hollétéről, de még a halálozásokról sem értesítették őket. 1953-ban, a Sztálin halálát követően a tábort felszámolták, az internáltak egy része – titoktartási kötelezettség mellett – hazamehetett, de sokak számára szabadság helyett, a kényszermunkatábort a börtöncella váltotta fel.
A rendszerváltoztatáshoz vezető úton, az 1980-as években, különösen az évtized második felében sorra készültek a tabudöntögető dokumentumfilmek, amelyeknek a bemutatását ugyan nem engedélyezte a diktatúra, de létrehozásuk így is jelentős eredmény a múlt feltárása tekintetében. 1985 után egyre több írás jelent meg Recskről szamizdat kötetekben. Ember Judit filmrendező filmet készített Pócspetriről, a „rendőrgyilkosnak” titulált faluról, míg Gulyás Gyula és Gulyás János Törvénysértés nélkül című filmjében a kitelepítések történetét dolgozta fel. Böszörményi Géza – ő maga raboskodott is Recsken, így személyes élménye volt a táborról – és Gyarmathy Lívia 1988-ban készítette a Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmet, amely fontos állomása volt a recski munkatábor története feltárásának, a múlttal való szembenézés folyamatának.
A filmben egykori rabok mesélik el meghurcoltatásuk körülményeit, a fogság éveit. Megszólalnak a filmben az őrség egykori tagjai is. A tettesek részéről a személyes felelősség érzete szinte egyáltalán nem merül fel az interjúkban, sokkal inkább magát a rendszert és parancsnokaikat, a politikai vezetőket hibáztatták. Klasszikus módon arra hivatkoztak, hogy ők „csak” parancsot teljesítettek. Várkonyi Imre, aki operatív tisztként szolgált az államvédelemnél, így fogalmazott: „Tulajdonképpen az egész dolog nem tetszett. De hát ki mert akkor szólni?” A film munkálatait 1986-ban kezdték meg, az első riportokat két volt ávóssal vették fel. Gyarmathy visszaemlékezése szerint ők is érezték ekkor, hogy „valami történni fog”, ezért döntöttek úgy, hogy jobb, ha beszélnek saját múltjukról. Az interjúk készítése idején mind Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság egykori vezetője, mind pedig az internálások egyik fő felelőse, Décsi Gyula is életben voltak, a rendezők interjúval kapcsolatos kérésére azonban nemet mondtak.
A forgatás nem ment zökkenőmentesen, Gyarmathy Lívia egy interjúban erre később így emlékezett: „Nem örültek nekünk, nem akartak, a rendőrök figyeltek, éjszaka azautómmal leállítottak, megmotoztak”. Az egyik volt ÁVH-s őr felesége az interjú készítése közben kihívta a rendőrséget, más esetben kiszúrták autójuk kerekeit, civilruhás rendőrök faggatták őket. A kommunista diktatúra bűneit, még a „gulyáskommunizmus” utolsó szakaszában sem volt veszélytelen kutatni. A rendezőnő szerint volt, amit nem tudtak, vagy nem akartak elmondani az interjúalanyok. Az őrök részéről sok volt a mellébeszélés és az ellentmondás. Varga János egykori őrmester egyik mondatában tagadta, hogy gúzsba kötötték az internáltakat, kicsit később viszont a fegyelmezés teljesen átlagos módszereként említi az intézkedést. Fórián István meg volt győződve arról, hogy az államvédelem emberei és a recski lakosság között felhőtlen volt a viszony, szerették őket. A lakosok beszámolói azonban pont az ellenkezőjéről bizonyítják, mivel a valóságban az államvédelmisek rettegésben tartották a falu lakosságát.
A film részletesen bemutatja a leghírhedtebb egykori magyarországi kényszermunkatábor történetét. Történeti forrásértéke óriási, hiszen mind a rabok, mind pedig a rabtartók részéről megszólaltatott tanúkat, ami a néző számára átélhetővé teszi az elmesélt történeteket, egyben bemutatja azt, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói hogyan próbáltak még évtizedekkel később is kibújni felelősségük alól. Ma a kényszermunkatábor helyén emlékmű áll, amelynek oldalain a foglyok névsora olvasható. Az emlékművet 1991 októberében Antall József miniszterelnök avatta fel, aki az alkotást az élni akarás szimbólumának nevezte, ezzel is utalva a táborban uralkodó állapotokra, az internáltak tragikus sorsára.
Lakatos Dorina
Fotó: Wikimedia Commons