A kelet-német kommunista rendszer megvédésének és polgárai kalitkába zárásának kulcsfontosságú lépése volt a fal felépítése, amely 1961 nyarán kezdődött, nem kímélve az anyagi és az emberi erőforrásokat. Walter Ulbricht nagyon jól tudta, hogy hatalma – rajta keresztül pedig az egész Német Demokratikus Köztársaság léte – nagyban függ attól, hogy alattvalóit (nem pedig polgárait) nem engedi át a fal túlsó oldalára, ahol a nyugatnémet gazdasági csoda egyre meredekebben ívelt felfelé, elkápráztatva mindenkit, aki testközelből megtapasztalta azt. Elemi érdeke volt a keletnémet pártvezetésnek (Moszkvával teljes egyetértésben), hogy a falat mihamarabb felhúzza, ezen felül pedig szögesdróttal válassza el a kettészakított Németország keleti és nyugati felét. A Kreml – és a fél világ akkori – ura, Nyikita Szergejevics Hruscsov élesen emlékezett még 1956 októberének budapesti eseményeire, így nem habozott, s áldását adta a keletnémet kommunisták tervére, csírájában elfojtva minden lázadás, elégedetlenségi hullám lehetőségét.

Az 1961. augusztus 12-i pártértekezleten Ulbricht bejelentette a városon belüli határátkelők lezárását, de facto a fal felépítését, amelynek munkálatai még aznap éjjel gőzerővel elkezdődtek. A sebtében felhúzott szögesdrót kiépítését követően hatalmas méretű akadály jelent meg Berlinben: mintegy egy méter széles és hozzávetőleg három és fél méter magas betonmonstrum jelezte, itt és most valami véget ért. Innentől kezdve senkinek nem lehetett kétsége Kelet-Berlinben afelől: saját rendszere elevenen zárta börtönbe. A fal környékén őrtornyokat állítottak fel, kutyás járőröket vezényeltek a keleti oldalára, szögesdrótakadályokkal és (több helyen) aknamezővel tették lehetetlenné az átjutást.

A szörnyű monstrum létének egyik legszomorúbb mementója a Bernauer Strasse volt, ugyanis az egykor szebb napokat megélt út házai a szovjet szektorhoz tartoztak, míg az utca nagy része a francia (értsd: nyugati) körzethez, így a keletnémet hatóságok a házak bejáratait, ablakait, szénledobó nyílásait hermetikusan lezárták. 1961 augusztusának végén a nővérként dolgozó Ida Seikmann saját ablakából takarókat, matracokat dobált a járdára, majd az ablakba kilépve mély levegőt vett, s utánuk ugrott. Sajnos nem jól számolta ki ugrását, így a betonon zúzta össze magát, s a kórházba szállítás közben meghalt. Ő volt a fal első – sajnos nem utolsó – áldozata. Neki már nem kellett megélnie, hogy a pártvezetés szigorú utasítására az utcai házait (melyek egyikében ő maga is lakott) lebontották, véget vetve ezzel az addigi furcsa helyzetnek. Sőt, nem kellett látnia a Bernauer Strasse metrómegálló megszűntetését, amelyen a szerelvények csak áthaladhattak, nem álltak meg, létrehozva ezzel egy teljességgel elhagyatott állomást, amely csak 1990-ben nyílt meg újra az utazóközönség előtt.

Szabó Ákos írása a Látószög-blogon olvasható.

(Kép forrása: itt)