Az első világháború idején megjelenő két totalitárius eszme egyaránt ellenséget látott a történelmi egyházakban. Ennek megfelelően a diktatúrák mindent elkövettek, hogy ellehetetlenítsék az egyházak működését. Nehéz idők voltak ezek az évtizedek a Római Katolikus Egyház számára is, de ettől függetlenül, sőt talán pontosan ezért, időről időre olyan papok és főpapok jelentek meg embert próbáló időkben, akik szilárd erkölcsi kiállásukkal, bátorságukkal és tanításukkal vigaszt tudtak nyújtani a legsötétebb időszakokban is. Előkelő a névsor: Prohászka Ottokár Trianont követően, Apor Vilmos, aki életét adta a rábízottakért, Mindszenty József bíboros, hercegprímás mindkét diktatúrával szemben, vagy éppen Belon Gellért az utolsó impedito, azaz akadályoztatott püspök, akit az állami eltiltás ellenére is az „ország plébánosaként” tartottak számon a hívek. Ebbe a sorba tartozik a mártírsorsú Scheffler János nagyváradi püspök, Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök, vértanú és Márton Áron is.

Márton Áron a Millennium évében, 1896-ban született Csíkszentdomokoson. Élete összeforrott nemzete és szűkebb pátriája, Erdély sorsával. Az érettségit követően már várt rá a katonai behívó és az első világháború. A háború végén román fogságba került, s mire visszatért szülőföldjére szűkebb hazája már román megszállás alatt állt, amelyet egy évvel később a trianoni békediktátum szentesített. Ugyanebben az évben jelentkezett a teológiára a gyulafehérvári szemináriumban. Négy évvel később, 1924-ben szentelték áldozópappá. Rendkívül nehéz időkben kezdte meg papi szolgálatát, de bármilyen feladatot bíztak is rá, kivétel nélkül mindenhol megállta a helyét. 1938 végén kapta püspöki kinevezését, majd 1939 februárjában Kolozsvárott szentelték püspökké. A nehéz időket még nehezebbek követték. Egyházmegyéje főpásztoraként, már első körlevelében figyelmeztetett: „Az Egyház változatlanul áll az örök igazságok alapján, de szemét nem zárja le a valóság előtt, az embert az élet és a történelem sodrában nézi összes bajaival és igényeivel együtt, s mindig a jelenben alkalmas hangot és eszközöket követi, hogy a változások hullámverésébe állított embert az örök élet számára megmentse”.

Főpapi működése első éveire nem csupán a háború, de Erdély megosztása is rányomta a bélyegét. 1940 augusztusában, a II. bécsi döntés értelmében Észak-Erdély és a Székelyföld visszakerült a Magyar Királysághoz. A határozat értelmében Áron püspök egyházmegyéje kettészakadt. Kolozsvár és az egyházmegye jelentős része visszatért Magyarországhoz, de egy másik jelentős rész, benne a székhellyel, Gyulafehérvárral Románia része maradt. Márton Áron amellett hogy gondot viselt Magyarországra került híveire, székhelyén Gyulafehérvárott maradt, hogy ezzel is enyhítse kisebbségi sorban élő testvérei szenvedését. 1944-ben Magyarország német megszállását és a deportálások megkezdését követően keményen felemelte szavát az üldözöttek érdekében. Április 18-án Kolozsvárott papokat szentelt, s az alkalomból tartott prédikációjában határozottan elítélte a zsidóüldözést: „Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét, és főpásztori büszkeséggel említem föl, mert ez a széles tömeg felfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében”. 1944 májusában levélben kérte a kormánytól, hogy állítsák le az embertelen az üldöztetést: „Emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.” A zsidóüldözés elleni bátor kiállása okán 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem posztumusz a „Világ Igaza” címet adományozta a püspöknek. 

A világháború elvonulását követően a nagyhatalmak döntése értelmében Erdély egésze ismét Románia birtokába került. Az ország szovjet megszállás alatt állt, így már 1944-ben megindult a kommunista párt aknamunkája a hatalom megszerzése érdekében. Hamar egyértelművé vált, hogy Márton Áron nem csak az egyik, hanem a másik szélsőséggel szemben is határozottan kiáll hívei és Egyháza érdekében. Minden elnyomó kommunista intézkedés ellen tiltakozott. Kiállt görögkatolikus testvérei mellett, akiknek egyházát a román kommunisták egyszerűen beolvasztották az ortodox államegyházba. De hallatta hangját az egyházi iskolák államosítása és az egyházi vagyonelkobzás okán is. Egyházlátogatásai, bérmaútjai diadalmenetként hatottak. Erdély-szerte tömegek fogadták, s nem csak a római katolikus felekezetből. Az 1940-es évek végén már csak idő kérdése volt, mikor lép fel vele szemben a diktatúra. Erre végül június 21-én került sor. Aznap a kultusztárca Bukarestbe kérte a püspököt tárgyalás okán. Útközben az államvédelem emberei autóját megállították, majd letartóztatták Márton Áront. Hat év kemény börtön várt rá. Közben többször fölajánlották neki a „szabadságot” cserébe, ha lemond közéleti szerepvállalásáról. Erre nem volt hajlandó, így végül 1955-ben ő győzött. Úgy engedték ki börtönéből, hogy nem kötelezték hallgatásra. Ennek köszönhető, hogy szabadulása után azonnal szinte ugyanott folytatta munkáját, ahol letartóztatása előtt abbahagyta. Folytatta az országjárást, lelkigyakorlatokat tartott, tevékenységével visszatért az élet az egyházmegyébe. Egy évvel később azonban ismételten fogságba, ezúttal háziőrizetbe vetették.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kommunista hatalom elrendelte fokozott megfigyelését, mozgását pedig székvárosára korlátozták. Ez az állapot 1967-ig nem változott. Akkor egy vatikáni küldöttség járt Romániában, amelynek tagjai szóba hozták az ország egyetlen hivatalban lévő katolikus főpásztorát, akivel mindenképpen találkozni szeretnének. Ennek hatására oldották fel őrizetét és adták vissza szabadságát. Utolsó éveiben, amíg ereje engedte a megszokott rutinnal látta el feladatát. Három alkalommal jár Rómában. 1971-ben VI. Pál magánkönyvtárában fogadta, ahol a pápa szentnek nevezte a püspököt és életpéldája követésére kérte a hívőket – emlékezett vissza az eseményre Jakubinyi György érsek, Márton Áron kései utódja. Hivatalából eredő kötelességét súlyos betegen is vállalta. Jakubinyi György érsek így örökítette meg Áron püspök utolsó papszentelését 1977-ből: „Még átjön a papszentelésre, még ő is felteszi a szentelő segédpüspökkel és a többi pappal együtt kezét az újmisésekre, de már nem bírja végigvárni a szertartást. Szem nem maradt szárazon, amikor feltűnés nélkül kivonulni látták, azt, aki négy évtizeden át egyszerűen »püspök úr« volt mindenki számára egy egész országban”.  

Szent II. János Pál pápa 1980. április 2-án fogadta el Áron püspök lemondását, aki már többször kérvényezte nyugállományba helyezését. A Szentatya személyesen táviratozott Márton Áronnak. Levelében sajnálatát fejezte ki a döntés miatt, ugyanakkor Áron püspököt „az Úr legbecsületesebb, kifogástalan szolgájának” nevezte. Nem sokkal később, 1980. szeptember 29-én székesegyháza búcsúünnepén, Szent Mihály napján halt meg. Temetésén óriási tömeg vett részt, ami a Ceausescu-diktatúra Romániájában tüntetéssel ért fel. „Non recuso laborem” azaz nem futamodom meg a munkától – szól Áron püspök főpapi jelmondata. Életét áttekintve megállapíthatjuk, hogy nem csak a munka elől nem tért ki, de a totalitárius diktatúráknak is élete végéig következetes ellenfele maradt Erdély boldogemlékű főpásztora.

Balogh Gábor

A Terror Háza Múzeum 2003-ben időszaki kiállítással emlékezett meg Márton Áron püspökről. A borítókép a kiállítás nyitórészét ábrázolja.