„Pesti lány ma már nem megy textilgyárba. Tehát az utánpótlást vidékről kell toboroznunk. Borsod megyéből, Hajdúból, Bácsból, Szabolcsból. A falusi lányok tizenévesen bekerülnek a fővárosba, illetve a főváros egyik üzemébe. Itt dolgoznak, de ettől még nem lettek városi lányok” – jegyezte meg egy budapesti szövőgyár párttitkára az 1970-es években. A diktatúra évtizedei alatt a vidéki lakosság városokba történő áramlása felgyorsult. Mindezt a rendszer tudatosan erősítette, mivel így akarták munkaerővel feltölteni a városban létrehozott gyárakat, egyben ezzel próbálták ellehetetleníteni a vidéki életet. A városba érkező munkások számára fenntartott munkásszállók és a megváltozott életkörülmények azonban legtöbbjük számára egyáltalán nem a „szocialista paradicsomot” jelentették. Különösen igaz volt ez a nők esetében.
A kommunista ideológia az élet minden területére hatással volt. Jelentős társadalmi változásokat indított el a diktatúra kiépítése, ez részben a megbélyegzést, a származáson alapuló megkülönböztetést jelentette, de a foglalkozási szerkezetet is nagymértékben átalakította. Az erőltetett iparosítás megnövelte az ipari területen dolgozók számát. A nők emancipálásának fő célja éppen az volt, hogy a női munkaerőt olyan területeken is beintegrálják a munka világába, ahol korábban kizárólag férfiak dolgoztak. Ennek eredményeképpen jelentek meg az első traktoroslányok, de így került tömeges alkalmazásra a női munkaerő a nehéziparban, az építkezéseken is.
A mezőgazdasági munkakörből, vidékről érkező emberek nagy része ingázásra, vagy pedig – amennyiben nem tudta megoldani a napi szintű bejárást munkahelyére – költözésre kényszerült. Utóbbiak jóval kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, hiszen szállást kellett biztosítani maguknak, albérletbe, vagy pedig ágybérletbe mentek, a legtöbben viszont az állam vagy a vállalat által fenntartott munkásszállók lakói lettek. A munkásszállók építése már az 1950-es években elkezdődött. Eredetileg átmeneti megoldásként tekintettek rá a döntéshozók, azonban végül hosszú távon fennmaradtak. Sokak számára ez az intézmény jelentette az „otthont” évtizedeken át.
A rendszer próbálta népszerűsíteni a munkásszállók világát: 1963-ban idilli fotó készült a Lőrinci Fonó leány munkásszállójáról, amelyen a fiatal nők divatos ruhában rádiót hallgatnak, táncolnak, a szépen berendezett tiszta szobában, mindez azonban messze volt a valóságtól. A szállókat a zsúfoltság jellemezte, a privátszféra kialakítására nem volt lehetőség. Az emeletes ágyak, a nagy létszám részére fenntartott elégtelen számú fürdőszoba és konyha sem az otthon kényelmére emlékeztetett. Sulyok Katalin író, újságíró 1970-es években kelt megállapítása sötét képet fest a szállón uralkodó körülményekről: „A gyári munkásszálló egyik szobájában ülök. Öt ágy áll egymás mellett. Öt emeletes vaságy. Barátságtalan a szoba: csupaszak a falak, a mennyezetről egy szál drótról lógó árva villanykörte világít, a hajópadlót sötétre fogta már a rengeteg olaj.” Egy 1976-ban készült felmérés szerint sokan azért vállalták mégis ezeket a kényelmetlenségeket, mert több fizetéshez tudtak jutni a fővárosban, mintha otthon helyezkedtek volna el. Ezt segítette elő a propaganda is, amely Budapestet vagy a fejlődő ipari városokat állította szembe a vidéki környezet elmaradottságával, így a fiatalok számára nem volt vonzó alternatíva az, hogy a mezőgazdaságban dolgozzanak, földekkel, állatokkal foglalkozzanak.
A munkásszállók nemek szerint elkülönültek egymástól. Kormos Valéria Nők Lapja újságírója interjút készített a budapesti Fehérvári úti Építőipari Női Munkásszállás néhány lakójával, ahol mintegy nyolcszáz nő élt az 1970-es évek elején. A szállót a környéken élő férfiak csak „kancahotelnek” hívták. A bentlakók osztoztak szobán, fürdőszobán, konyhán. Hetente kétszer, a kijelölt látogatási napon fogadhatták a férfi hozzátartozóikat, abban az egy társalgóban, amely a szállóhoz tartozott. Nagyrészt harminc év alatti nők lakták, de sokan kiskorúként csöppentek a szálló világába. Különbözőek voltak, más munkakörökben dolgoztak, csupán egy közös volt bennük: pénzt akartak gyűjteni saját lakásra vagy kelengyére, hogy egyszer visszamehessenek oda, ahonnan eljöttek.
Sulyok Katalin író, újságíró, és kollégája Ember Mária 1976-ban készítettek interjúkat egy női munkásszálló lakóival. A beszélgetések során kiderült, hogy a Budapestre került nők beilleszkedésében fontos szerepet játszott, hogyan kerültek ide, egyedül vagy csoportosan. Egy bizonyos H. Piroska a falujából egyedüliként érkezett a fővárosba. Akkor már négy éve itt élt, de nem ismerte a várost, nem voltak barátai, nem járt szórakozni, moziba, táncolni, mert oda „egyedül nem mehet egy lány”. Ezentúl a klikkesedés jellemezte a lakóközösséget. Piroska szerint, akik egy faluból jöttek, ők mindenhova együtt mentek, de idegeneket nem fogadtak be maguk mellé. Elterjedt stratégia volt ezzel szemben, hogy azonos faluból, településről származók vagy rokonok eleve együtt érkeztek a munkásszállóra, nekik ez a közösség egyféle stabilitást nyújtott. Egyes vállalatok vidéki iskolákban toboroztak diákokat, így került fel egy tiszántúli faluból tíz lány Budapestre ipari tanulónak egy textilgyárba. A lányok zárt közösséget alkottak, egy helyen dolgoztak és laktak, együtt töltötték szabadidejüket: „Ha úgy döntünk, hogy moziba megyünk, akkor oda mindenkinek el kell jönni. Nincs kifogás.”. A biztos közösségen és az összetartozáson túl azonban voltak hátrányai az ilyen szoros kapcsolatoknak. Az egyik lányt, aki megismerkedett, később összeházasodott egy férfival, kiközösítették, egy alkalommal meg is verték, a faluban pedig rossz hírét keltették.
T. Mari, szintén a szállón élő lány a készített interjútól azt várta – kissé talán naiv módon – , hogy bekerül az újságokba és így talál magának férjet. A munkásszállók egyik legnagyobb problémájának azt tartotta ugyanis, hogy a nők és a férfiak teljesen elkülönülnek egymástól. „Hát tetszik itt fiút látni? Ez a mi problémánk. Van ugyan néhány fiú a téemkában, de azokat elkényeztették az elvált asszonyok. Szóba se állnak lányokkal. Mert ugye a lány tartja magát, az elvált asszony meg nem”. A férjhezmenetel meghatározó volt a szállón élő nők nagy része számára, mivel sokaknak ez jelentette az egyetlen kiutat a munkásszálló világából.
A naponta a gyárkapukban álló jól öltözött, csinos nők közül lehetetlen volt megállapítani, hogy ki városi és ki vidéki. Egy szövőgyári titkár szerint ugyan az első dolog, amelyet minden vidékről érkezett nő megtanult, az a városi öltözködés elsajátítása volt, de általában nehezen alkalmazkodnak a nagyvárosi élethez, „belülről megmaradtak falusinak”. Hetente, kéthetente pedig az ő „fekete vonatjuk” is útnak indult az ország különböző részeire, valódi otthonuk felé.
Lakatos Dorina
A téma iránt érdeklődők számára ajánljuk Kormos Valéria: Álomszövők. Nőnek lenni a Kádár-korban. KKETTKK, Bp. 2019. c. könyvét. A kötet a Terror Háza Múzeum webshopjában, ide kattintva megvásárolható.
Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás