1989 decemberében még folytak a beruházás jövőjével kapcsolatos tárgyalások a magyar és a csehszlovák fél között. Magyarország a májusi döntés értelmében elállt a nagymarosi erőmű megépítésétől, egyben arra kérte Csehszlovákiát, hogy mondjon le a leendő bősi erőmű csúcsra járatásáról. Az utóbbiról való lemondásért cserébe a magyar kormányzat vállalta volna a bősi erőmű alapüzeméhez szükséges beruházások végrehajtását és üzemeltetését. Mindez eléggé megdöbbentő ajánlat volt, hiszen minderre az országnak pénze egyáltalán nem volt, ráadásul a beruházás ilyen jellegű folytatása csak a csehszlovák félnek lett volna előnyös, Magyarországnak semmilyen haszna nem származott volna belőle.

Közben az is hamar egyértelművé vált, hogy csehek és szlovákok nem ugyanúgy gondolkodnak a beruházásról. Az építkezés költségeit a szövetségi állam közös költségvetéséből finanszírozták, amelyhez a cseh országrész sokkal nagyobb összeggel járult hozzá, mint a szlovák. Pozsony ugyanakkor rendkívüli módon ragaszkodott a vízlépcső megépítéséhez, mivel arra presztízsberuházásként tekintett. Václav Klaus, Csehország későbbi miniszterelnöke, majd elnöke, 1989-ben a Polgári Fórum képviselője interjút adott a Népszabadságnak, amelyben Bős–Nagymarost rossz beruházásnak minősítette: „A kormány beruházáspolitikája rossz volt eddig. Személy szerint nekem az a véleményem Bős–Nagymarosról, hogy ez egy rossz beruházás, de nem rosszabb, mint az összes többi ilyen típusú a világon” – olvashatjuk a lap 1989. december 6-i számában. Mint ismeretes Csehszlovákia szétválása folyamán, az önállóvá váló Szlovákia befejezte a bősi erőművet és annak működtetéséhez egyoldalúan elterelte a Dunát.

Ugyancsak december 6-án a csehszlovák tájékoztatási szervek közleményt adtak ki arra vonatkozóan, hogy Bősnél a Duna átszakította a leendő erőmű egyik zsilipkapuját. Az eset napokkal korábban, december 2-án történt meg, azonban a hírt a csehszlovákok visszatartották. A hír közlésére csak azt követően került sor, hogy az egyik helyi lap tudósítói a helyszínen látták a baleset következményeit, amellyel azt követően felkeresték a pozsonyi és prágai illetékeseket. Tovább titkolni az eseményt már nem lehetett, így végül a csehszlovák állami televízió is beszámolt róla. A baleset híre érthető módon megijesztette a környéken élőket, mivel a propaganda arról tájékoztatta őket, hogy az erőműnek egy komolyabb földrengést is ki kell bírnia. Itt pedig nem földrengés, hanem a mindennapi víztömeg okozta a kapu átszakítását.

1989 decemberében a Donaukraftwerke osztrák vállalat, amelyet a pártállam 1985-ben a vízlépcső magyarországi szakaszának megépítésével bízott meg, elkezdte a levonulást a munkaterületről. A hivatalos tájékoztatások szerint az osztrák cégnek 1990 június végéig kellett távoznia a munkaterületről, csak ezt követően kezdődhetett meg a táj rehabilitálása. Az osztrák kivitelező kártérítési igénnyel élt a magyar féllel szemben. Az eredeti megállapodás szerint a vízlépcső felépítéséért Magyarország húsz éven keresztül, egészen 2016-ig törlesztett volna Ausztriának, a Nagymarosnál megtermelt árammal. Mivel a beruházás nem valósult meg, a Donaukraftwerke kárpótlást követelt a magyar államtól.

A Bős–nagymarosi beruházás súlyos örökséget jelentett az első szabadon választott kormány számára is. Az 1990-es szabad országgyűlési választásokat és az Antall-kormány hivatalba lépését követően is folytatódtak az egyeztetések a két ország között, miközben Bősnél tovább folytatódott az építkezés. Rövid időn belül egyértelművé vált, hogy bár a cseh politikai elit nem támogatta a beruházás folytatását, a szétszakadás határán álló szövetségi állam másik országrésze, Szlovákia presztízsberuházásként tekint Bősre, és azt bármi áron be fogja fejezni. Mindez be is következett, alig néhány hónappal Csehszlovákia felbomlását megelőzően, 1992 őszén a szlovák fél egyoldalúan elterelte a Dunát.  

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / tm