Hasonló megmozdulásra példa sem volt a megelőző évtizedekben. Az a helyi pártvezetés számára is megdöbbentő lehetett, hogy a lakók saját érdekükben nyilvános tiltakozást szerveznek egy helyi ügyben. Az eset jól jelezte, hogy az állampárti rendszer már nem tudja ellenőrzés alatt tartani a társadalmat. 1988-ban a környezetvédelmi tematikájú megmozdulások, tüntetések szinte napirenden voltak az ország egész területén. A bős–nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések, a hévízi-tó megmentése, a szársomlyói bányászat elleni tiltakozások sokkal többet jelentettek, mint egyszerű természetvédelmi megmozdulások. A környezetvédelem kérdésének elhanyagolása része volt az állampárt erőltetett extenzív gazdaságfejlesztési politikájának, amely nem vette figyelembe az erőforrásokkal való helyes és ésszerű gazdálkodást. Vonatkozik mindez a humán- és a természeti erőforrásokra is. Amíg az embereket a Kádár-korszak gazdasága a jobb élet reményében minél több munkára ösztönözte (harmadik műszak, GMK, fusizás stb.) ezzel felőrölve egészségüket, addig a természeti környezetet egészen egyszerűen kizsákmányolták. A környezetszennyezéssel nem foglalkoztak, így fordulhatott elő az, hogy Monorierdőn 1988-ban válta közvélemény számára egyértelművé – a helybeliek számára már korábban – hogy a település ivóvízkútjai súlyosan szennyezetté váltak, mivel a helyi vegyipari kisszövetkezet egész egyszerűen a földbe ásta le a tevékenysége során keletkezett nagy mennyiségű veszélyes hulladékot.

Az eset annak köszönhetően került a nyilvánosság elé, hogy a telephely egyik dolgozója megelégelte az évek óta zajló természetkárosítást és levelet írt a helyi hatóságoknak. Ezt követően egyre több helybeli panaszlevele érte el a helyi tanácsot, amelyekben a kutak vizének állapotára panaszkodtak a lakók. A probléma igen súlyos volt, hiszen ebben az időben Monorierdőn még nem volt vezetékes ivóvízszolgáltatás, így a helybeliek csak a fúrott kutakból tudtak ivóvízhez jutni, emellett minden más vízigényes tevékenységet (locsolás, mosás) ezzel elégítettek ki. Időközben a hatósági vizsgálatok kiderítették, hogy a település ivóvízbázisa valóban szennyezett, így a több száz lakossági panasz jogos volt. A beszámolók szerint már négy évvel korábban észlelték a szennyezést. Ezek szerint a monorierdei kempingben összegyűlő ellenzékiek is szennyezett vizet fogyaszthattak 1985-ös találkozójukon. Az Ipari Minisztérium által kiadott írásos szakvélemény korábban cáfolta a környezetszennyezés tényét és indokolatlannak nevezte a miatta kialakult lakossági pánikhangulatot, holott a szennyezés már 1984-ben ismert és bizonyított volt a hatóságok előtt. Emellé érdekes adalék, hogy 1988 februárjáig 140 tonna veszélyes hulladékot emeltek ki a telephelyen elásott, részben lebetonozott gödrökből, további 90 tonnát még kerestek, s éppen a falugyűlés napján akadtak rá egy újabb földbe leásott szennyező hulladéktömegre.

Ami igazán elkeserítő volt az ügyben, hogy a hulladék eltüntetéséért a szövetkezet dolgozói – közöttük helyi lakók is – jelentős összegű prémiumot kaptak, amelyet a vállalat a helyes hulladékgazdálkodás összegének megspórolásából fizetett ki alkalmazottainak. De ami igazán megdöbbentő, a vizsgálat során előásott szennyező hulladékokért ugyanezek az alkalmazottak ismételten pénzjutalmat kaptak. Maga a szövetkezet növényvédő szereket, majd felületkezelő anyagokat állított elő, s az így keletkezett szennyezőanyagokat ásták le a vállalat telephelyén. A szövetkezet hulladékgazdálkodásával korábban is volt probléma, mivel az 1970-es években egyszerűen eltüzelték a mérgező anyagokat, a mérgező füst súlyosan károsította az élővilágot, a helybeliek bőre kiütéses lett tőle, így az égetést hamarosan leállították. Ezután tértek át a talajszennyezésre. Az első konkrét panaszok az ivóvízre 1984-ből erednek. Ekkor jelezték első ízben a helybeliek hogy az ivóvíz büdös, ihatatlan, sokan gyomorfájásra panaszkodtak a fogyasztása után, ráadásul az innen locsolt vetemények is elpusztultak. A hatóságok folyamatosan hárítottak, azonban 1987-re a helyzet már tarthatatlanná vált. Ekkor maga a közegészségügyi szervezet tiltotta meg tizenhárom helyi fúrott kút használatát, ezzel hivatalosan is elismerve a súlyos természetkárosítás tényét és azt, hogy a szennyezés nem csak a szövetkezet telephelyét érinti, de a település más részeit is.

A meginduló vizsgálatok során a szövetkezet mindvégig hátráltatta a munkálatokat, s ebben a hatóságok is partnerei voltak a társaságnak. De a lakosság nyomására végül feltárták a szövetkezet udvarán található lelőhelyeket és elszállították onnan a mérgező anyagokat. A monorierdői eset rávilágított a korszak felelőtlen gazdaságpolitikájára, s az ebből következő súlyos természetkárosításokra is.

Balogh Gábor