Minden innen indult. Itt született meg és vált valósággá harminc éve a kommunista önkénnyel való nyílt szembenállás, a diktatúra terrorjával való bátor összecsapás, a gonosszal összeszólalkozó kisember tenniakarása; s a mindent elsöprő, az egyének felett álló szabadságvágy.
Ma már azt is tudjuk, hogy a leendő demokratikus Románia egyik bölcsője volt december idusán a temes-menti, egykori magyar város; ahogy azt is, hogy a forradalom tüzét – ha még sajnálatos módon a mai román politika szélsőséges része kínosan feledtetni is próbálja – a magyarok, illetve köztük egy igazi szikra-ember, Tőkés László gyújtották meg. De tény az is, hogy a romániai rendszerváltoztatáskor itt gyűlt össze először öt, majd másnap tizenöt, később száztizenöt ember és így tovább egész több tízezres tömegig – székely, magyar, román, szász és cigány –, hogy követelje a kommunizmus rabláncának leverését, Nicolae Ceaușescu halálát, és – ahogy a térségben már több országban akkorra megtörtént – egy új, demokratikus, szabad Románia megszületését.
December 16-án, pontosan harminc éve, minden azzal kezdődött, hogy az előző nap felfüggesztett Tőkés László temesvári református lelkészt az akkori kommunista rendszer bírósági végzése alapján ki akarták lakoltatni a temesvári parokiáról. A lelkész – az életét kockáztatva – mindezt megtagadta, az egyházközség férfi tagjai pedig felváltva őrt álltak azért, hogy a romániai rendőrség ne tudjon érvényt szerezni az egyébként politikai döntésnek.
A hatóságok és a hívő magyar férfiak órákig néztek farkasszemet a Mária téren lévő paplak előtt, de szép lassan csatlakoztak a környéken lézengő, a rendszerrel már régóta elégedetlenkedő járókelők, köztük már románok és más nemzetiségűek is. A helyszínre érkezett Petre Moț polgármester is, aki megrémülve a sokasodóktól, szóban megígérte, hogy a kilakoltatást visszavonják, de ekkor már késő volt. A szikra lángra lobbant és emberek százai tódultak a sugárútra. A tömeg olyan nagyra nőtt, hogy elérte a Fő teret és a rendőrök sem mertek már semmilyen oszlatásba belekezdeni.
Hiába adtak ki Bukarestben parancsot, a helyi Securitate ezen a napon már lépni nem mert. Életbe lépett ugyan egy rendelet, miszerint öt embernél többen nem gyülekezhetnek a város közterületein, de ekkorra már több ezres tömeg volt az utcákon, és már rég nem „csak” a lelkész ügyéről, hanem a rendszerről kezdtek el – meglehetősen lesújtó – véleményt hangoztatni az emberek. Egyre többen, egyre hangosabban, egyre bátrabban.
December 17-ére, vasárnapra a tömeg tízezresre nőtt és már nem csupán elvétve lehetett rendszer-ellenes rigmusokat hallani, hanem kórusban. Sőt, a verbális erőszak valódi erőszakká vált. Ezrek mentek neki a rendőrkordonnak, melyet a kommunisták a pártszékház körül építettek. Az emberek bátrak voltak és a szabadság eszménye mozgatta kezüket – de azt nem tudták, hogy mindeközben Bukarestben megszületett az akkor változóban, forrongóban lévő Közép-Kelet-Európa szocialista tömbjének leggyávább, ugyanakkor legvéresebb döntése. Katonákat, harckocsikat és más páncélozott járműveket vezényeltek a megyeszékhelyre és kiadták a tűzparancsot. Elsőre ugyan „csak” a derékon aluli tüzelés volt a mérvadó, de aztán következett a kommunista erőszakszervezet népirtása.
A vasárnap, így a kezdődő romániai rendszerváltoztatás tragédianapja is lett egyben. A feljegyzések szerint legalább negyven ember megsebesült, mikor a kommunista diktatúra katonái meghúzták a ravaszt. A Securitate emberei viszont ezen az aljasságon is tovább mentek, fővárosi parancsra példát is akartak statuálni, mihamarabb elfojtani a rendszerellenes megmozdulásokat. A kórházba került emberek közül húszat a betegágyán végeztek ki, majd elszállították őket egy közelben lévő krematóriumba. A cél egyértelmű volt: megfélemlíteni a szabadságra vágyó embereket. Hitványság volt ez, melyet az idő sem gyógyít be – csak a méltó emlékezet lehet, mi a történelmi tünetet elfedi, ha nem is kezeli.
Az összecsapások még három napig tartottak, de közben lángba borult egész Románia és már nem volt mi visszatartsa a változást akaró emberek dühét, mely végül elérte a diktatúra fejét, magát a diktátort, a „Kárpátok Géniuszát”, Ceaușescu és b. nejét…
Temesváron, a városközpontért vívott csatát végül a felkelők nyerték, akik az országban először megalakíthatták az úgynevezett Román Demokratikus Frontot (Frontul Democratic Român), és a várost „szabaddá” nyilvánították, mely később az egész országban pozitív példaként lebegett a forradalmárok szeme előtt. És amely a mai, közös sorsbéli, nemzetek felett álló történelmi emlékezetünk része kell, hogy maradjon – úgy, mint a terror mementója és úgy is, mint az emberi szabadságvágy szűnni nem akaró energiája.
December 21-én, a bukaresti vezetőség javaslatára, a helyi erők még megpróbálkoztak azzal, hogy több ezer zsil-völgyi bányászt vonatoztattak Temesvárra, előhúzva a „magyar kártyát” is (mondván, és hergelve őket, hogy huligánkodnak a magyarok), de az ide érkező kétkezi munkások, mikor megértették azt, hogy nem „magyar huliganizmusról” van szó, hanem a kommunizmus elleni forradalom tört ki Temesváron, szép lassan a felkelők mellé álltak, vagy hazamentek. Így végül véresen, sok-sok áldozattal ugyan, de győzött a forradalom! És először – pontosan harminc éve – Temesváron győzött.
Nagy Ervin