Magyarországon az 1989-es év „különös tempóban” haladt. Nagy Imre és mártírtásainak nyári újratemetése, a folyamatosan zajló rendszerellenes tüntetések és a határnyitás mellett a magyar Országgyűlés őszi ülésszakának törvénykezése is egyértelműen jelezte, hogy az országot több mint négy évtizede uraló kommunista állampárt hatalmának órái meg vannak számlálva. A kerekasztal tárgyalások és a magyar Országgyűlés munkájának eredményei az év őszére egyértelművé tették, hogy Magyarországon az egyeduralmi rendszer nem folytatódhat tovább, hanem a nemzet által választott alkotmányos és parlamentáris alapokon nyugvó szabad országé a jövő. Az állampárt apparátusában viszont semmi sem utalt arra, hogy a változás szele eljutottak volna a kommunista körökbe. 1989 őszén az MSZMP vezetésének túlnyomó többsége még ragaszkodott a hatalomhoz.

1989. október elejére a Németh Miklós vezette magyar kormány már törvényjavaslati szinten előkészítette azt a három pontot, ami az addig uralkodó MSZMP-nek a legjobban fájt: az állampárt számoljon el a vagyonával, vonuljon ki a munkahelyekről és szűnjék meg a Munkásőrség. A párton belül több irányzat vetélkedett egymással, de a sokat emlegetett „reformkommunista” szárny valójában soha nem létezett. Németh Miklós miniszterelnök erről így írt visszaemlékezésében: „Sokan a reformkörösök közül nem voltak reformkommunisták. A kategóriát Nyers Rezső tette nyilvánossá 1989 tavaszán. Nem voltunk reformkommunisták. Évek óta tudtuk, hogy a »reálisan létező szocializmus« doktrínája nem megreformálható.” A párton belül uralkodó irányzatokra is a volt miniszterelnök világ rá: „Mi kommunistáknak olyan embereket tekintettünk, akik vagy belevakultak az eszmébe, vagy olyan korlátoltak voltak, hogy nem vettek észre, hogy olyan zsákutcába jutottunk, ahol a gondok növekedésére van esély. A harmadik csoportot pedig azok alkották, akik a kommunista nevet csak saját önző céljaikra, anyagi gyarapodásukra használták fel.”

A párton belül 1989 őszén három irány létezett: a kisebbségben lévő Grósz Károly és Berecz János vezette keményvonalasok, a Nyers Rezső vezette „reformkommunisták” és a többségben lévő „népi demokratikus platform”, amelyben a területi pártbizottságok vezetői és tagjait valamint más fizetett pártalkamlazottak töltöttek be hangadó szerepet. Az 1989-es év nagy változásokat hozott az ország életében, de az állampárton belül még mindig sokan ragaszkodtak az 1956-ban erőszakkal megszerezett hatalmukhoz. Erre utalt a keményvonalasok vezére, Grósz Károly is a Sportcsarnokban elmondott, 1988 november végi beszédében, amelyben egy esetleges „fehérterror” rémével riogatta hallgatóságát.

Az 1989. október 6-án kezdődött pártkongresszuson a felszólalók többsége egyetértett abban, hogy a szocializmus s vele a párt addig járt útján nem lehet továbblépni, váltás, reform, megtisztulás kell a pártban és azon kívül is. Az igazi vita arról folyt, hogy teljességgel új pártra van-e szükség, s ha igen, akkor az milyen legyen. A második napon, október 7-én a többségben lévő „népi demokratikus platform” küldöttei 1202 igen szavazattal, 159 nem és 38 tartózkodás mellett úgy döntöttek, hogy az MSZMP-ből létrehozzák a Magyar Szocialista Pártot. Ezzel az MSZMP-t annak átalakításával s nem megszüntetésével „haladták meg,” jelezve a folyamatosságot, illetve azt az elvárást, hogy az átalakulást ellenzők hagyják el a szervezetet. Grósz Károly október 8-i sajtótájékoztatóján már be is jelentette: nem kíván az MSZP tagja lenni.

Az október 9-ig tartó tanácskozás immár az MSZP első kongresszusaként folytatódott. A résztvevők elfogadták a párt alapszabályzatát és a programnyilatkozatot. A küldöttek megválasztották a 24 tagú elnökség és a Központi Pénzügyi Ellenőrző Bizottság tagjait, illetve a pártelnököt Nyers Rezső személyében. Az MSZP köztársaságielnök-jelöltje Pozsgay Imre lett. A Magyar Szocialista Munkáspárt Magyar Szocialista Párttá alakulását jól jellemzi, hogy sok magát „reformkommunistának” nevező párttag csak a hatalmát próbálta átmenteni a „demokratikus szocializmus” jelszava alatt. Nyers Rezső, a párt megválasztott elnöke, az MSZMP utolsó kongresszusán a leghangosabban követelte, hogy az állampárt továbbra is „képviseltesse” magát a munkahelyeken. Nyers, akárcsak egy évvel korábban Grósz Károly, ugyancsak a Horthy-rendszer rémével példálózott, hogy az állampárt egyeduralmi helyzetét meg tudja őrizni. Azzal ugyanis, hogy a kommunista állampárt „szakszervezeti” képviselőinek ki kellett vonulniuk a munkahelyekről, az MSZMP elvesztette a magyar emberek mindennapja feletti ellenőrzés hatalmát.

Az MSZMP harminc évvel ezelőtt lezajlott utolsó és az MSZP első kongresszusa Magyarországon a kommunista rendszer végének csalhatatlan jele volt. Az országot több mint négy évtizedig teljhatalmúlag irányító pártvezetés többé már nem tudta átmenti hatalmát. A keményvonalasok és a „reformkommunisták” küzdelme valójában arról szólt, hogy a már elkerülhetetlen többpártrendszer keretei közé ki tudja átmenteni hatalmát. A pártharcot jól szemlélteti, hogy az egyaránt „reformkommunista” Nyers Rezső az ugyancsak „reformer” Horn Gyulát nem akarta az új pártba beengedni, de amikor Németh Miklós miniszterelnök kérdőre vonta, Nyers Horn pufajkás múltjára hivatkozott. Amikor viszont a magyar miniszterelnök ezzel szemben Nyersnek a Nagy Imre és mártírtársainak perében tanúsított viselkedését hozta fel, Nyers sértődötten faképnél hagyta a magyar kormányfőt.

A kommunista állampárt hatalma 1989 őszére teljesen elpárolgott és ezen az utolsó pártkongresszuson a Magyar Szocialista Munkáspárt Magyar Szocialista Párttá történő átalakulása se tudott segíteni. A magyar Országgyűlés függetlenítette magát a párt hatalma alól és kötelezte azt vagyonának elszámolásával, a munkahelyekről való kivonulására, valamint nem sokkal a kongresszus után a „párt öklét”, vagyis a Munkásőrséget is feloszlatták, ezzel pedig az elnyomó kommunista rendszer végzetes és halálos sebet kapott.

Nagy Gergely

(Fotó: MTI/Varga László)