„A Magyar Köztársaság Minisztertanácsa és a Magyar Katolikus Püspöki kar – figyelembe véve, hogy az Országgyűlés alkotmányerejű törvényt alkotott a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról –, a Magyar Népköztársaság kormánya és a Magyar Katolikus Püspöki Kar között Budapesten, 1950. augusztus 30-án létrejött megállapodást a mai nappal felbontja” – olvasható az esemény kapcsán kiadott hivatalos közleményben.

A II. világháborút követően hatalomra törő kommunisták kiemelt ellenfélként tekintettek a történelmi egyházakra. Így már 1945-ben megindították azt a politikai kampányt, amely az egyházak működésének ellehetetlenítését célozta. Az 1945-ben meghirdetett földosztás súlyosan érintette az egyházakat, hiszen nagyrészt a mezőgazdasági tevékenységből származó bevételeikből tartották fenn iskola- és szociális intézményi hálózatukat. Ezt követően az állam támogatására voltak szorulva, hogy fenn tudják tartani intézményeiket. Zajlott a hitoktatás fakultatívvá tétele miatt kirobbant konfliktus. 1946-ban Rajk László belügyminiszter egyetlen tollvonással betiltotta az összes egyházi- és civil szervezetet Magyarországon. Közben egyre többen váltak a szovjet terror áldozatává. 1945 Nagypéntekén saját székvárosában gyilkolták meg báró Apor Vilmos győri püspököt, aki a tőle menedéket kérő nőket oltalmazta a rájuk törő szovjet katonáktól. Egy évvel később páter Kiss Szaléz ferences rendi szerzetest a szovjetek koholt vádak alapján halálra ítélték és kivégezték. Számtalan egyházi személyt hurcoltak el a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. Mindez csak néhány kiemelt példa a sok közül. Magyarország szovjet megszállását követően szinte azonnal kitiltották az ország területéről Angelo Rotta pápai nunciust, így szinte ellehetetlenítették a Vatikán és a magyar egyház közötti kapcsolattartást.

Már közvetlenül kinevezését, majd beiktatását követően kiemelt célponttá vált Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek, aki következetes antitotalitárius megnyilvánulásaival és bátorságával a kommunisták legfőbb ellenfelévé vált. 1948-ban, a Pócspetri-ügyet követően sor került a felekezeti iskolák államosítására, az esztendő végén pedig, Karácsonykor letartóztatták Mindszenty József bíborost, akit 1949 februárjában a kommunista bíróság koholt vádak alapján életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélt. Ekkor már mindenki tudta, hogy a diktatúra következő lépése a szerzetesrendek feloszlatása lesz, amelyre 1950-ben került sor.

1948 végén már csak a Katolikus Egyházzal kötött megállapodás hiányzott a történelmi egyházakkal való egyezmények sorából. A hivatalos – baloldali – történetírás szerint a Katolikus Egyház és Mindszenty egyáltalán nem volt hajlandó az érdemi tárgyalásokra, amely állítás nem igaz. Valójában voltak tárgyalások a két fél között, Czapik Gyula egri érsek vezetésével, aki a püspöki karral és Mindszentyvel egyeztetve négy feltételhez kötötte a megállapodást: egyrészt a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok helyreállításához, másrészt az egyházi szervezetek működési engedélyének visszaadásához, harmadrészt egy katolikus napilap kiadásának engedélyezéséhez, végül a baloldali pártok egyházellenes kirohanásainak a megszüntetéséhez. Természetesen a kommunista vezetés egyik feltétel kielégítésére sem volt hajlandó, így a két évvel később 1950. augusztus 30-án megkötött „megállapodás” a minimálisra szorította az Egyház működési kereteit, ráadásul előkészítette a szerzetesrendek feloszlatását, amelyet végül szeptember 7-én hirdettek ki törvényerejű rendelet formájában. Létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely a diktátum betartatásáért felelt négy évtizeden át.

Ezt követően négy rendkívül nehéz évtized következett a Katolikus Egyház életében. Ennek ellenére, habár a kommunista diktatúra mindent megtett az egyház működésének ellehetetlenítése érdekében, ez nemhogy nem sikerült neki, de időről-időre olyan kezdeményezések láttak napvilágot az egyházak részéről amelyek életképességüket bizonyították. Illegális ifjúsági találkozók Nagymaroson és Egerszalókon, az első hazai szamizdat, a Karaj elindítása a Bulányi György-féle Bokor bázisközösség keretében, az „ország plébánosának” nevezett Belon Gellért és sok más paptársa életpéldája, Kozma Imre atya és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenysége mind megannyi példája annak, hogy nem sikerült elérni az egyház megtörését. Pedig a pártállam minden eszközt bevetett: koncepciós perek, papgyilkosságok – elég csak Brenner János rábakethelyi káplán vértanúságát felemlíteni –, hosszas börtönbüntetések, állambiztonsági megfigyelések és az adminisztratív ellehetetlenítés végtelen eszköztára. Mindezek 1956 után, az ún. „puha diktatúra” évtizedeiben.

1989-re egyértelművé vált, hogy a diktatúra ezt a csatát is elveszítette. A történelmi egyházak, a vallásszabadság sokkal fontosabb és valódi értéknek bizonyultak, szemben az emberellenes kommunista ideológiánál. 1989. augusztus 30-án a pártállam hatályon kívül helyezte a szerzetesrendek betiltására vonatkozó rendeletét. Kimondták az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését. Már ekkor szóba került Szent II. János Pál pápa magyarországi látogatásának a szervezése. Az év elején hivatalosan is bejegyezték a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. 1990. február 6-án pedig sor került az 1950-es diktátum hatályon kívül helyezésére. Másnap Magyarországra látogatott Agostino Casaroli bíboros, szentszéki államtitkár. Ezzel Magyarország helyreállította a Vatikánnal 1945-ben megszakított diplomáciai kapcsolatait. Elérhető közelségbe került Mindszenty József bíboros földi maradványainak hazahozatala és végső nyugalomra helyezése. A rendszerváltoztatás egyik legfontosabb eredményeképpen visszatért a vallásszabadság Magyarországra.

Balogh Gábor

Borítókép: Népszabadság, 1990. február 7.