Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) nemcsak a politikai, hanem az ország kulturális és társadalmi életét is totális ellenőrzése alatt tartotta. Az 1956 utáni súlyos megtorlások időszakát az 1960-as évek végétől új politikai irányvonal váltotta: az új gazdasági mechanizmus és az ehhez igazodó kultúrpolitika célja a rendszer hazai és nemzetközi elfogadtatása volt. A Kádár-rendszer ettől függetlenül a véleménynyilvánítás, az utazás vagy a gyülekezés szabadságát állampolgáraitól továbbra is megtagadta. A kommunista vezetés az 1980-as évekre az ország gazdasági-, társadalmi- és politikai válságának nyílt beismerését nem vállalta, de azt letagadni már nem tudta. Az 1980-as évtized közepére a rendszer fenntarthatatlanságáról az ellenzéki körök és csoportosulások társadalmi diskurzusba kezdtek, amelynek jegyében 1985-ben megrendezték a monori találkozót. Monoron a Kádár-rendszerrel szemben álló széles csoportosulások köre képviseltette magát. Ez az összejövetel a politikai vezetés szemében illegálisnak minősült, a kommunista államhatalom a másképp gondolkodók csoportjára ellenségként tekintett.

Az évtized elején lezajlott lengyelországi események és Gorbacsov hatalomra jutása azonban gyökeresen megváltoztatta a közép-európai helyzetet, felerősítve a politikai- és társadalmi élet ellenállását Magyarországon, ami az évtized közepére egyre szervezettebbé vált. A rendszerváltoztatás előtti években az államhatalom nemcsak a politikai ellenzékét figyelte meg és próbálta ellehetetleníteni, hanem a kulturális életben is hasonlóan járt el. Költők, írók, zenészek és filmrendezők rendszerellenesnek nyilvánított munkáit cenzúrázták, betiltották és hasonló módszerekkel éltek a hazai tudományos élet képviselőivel is. Tilos volt kritikusan beszélni vagy írni az ország helyzetéről, a válság okairól, az 1956-ról, a magyarság történelmének sorstragédiáiról, a lengyelországi eseményekről, a Charta ’77-ről, vagy a romániai magyarság helyzetéről.

Az 1980-as évtized végére megszerveződő ellenzéki gondolkodók a monori találkozó után sem hagytak fel azzal a tervükkel, hogy a magyarság helyzetéről széles körű társadalmi vitát kezdeményezzenek. 1987 júniusában a „demokratikus ellenzék” és a „reformközgazdászok” Társadalmi Szerződés címmel programot tettek közzé. Három hónappal később, 1987. szeptember 27-én Lakiteleken a magukat nép-nemzetinek valló értelmiségiek találkozót tartottak. A magyarság esélyei című rendezvényt Lezsák Sándor, Bíró Zoltán, Für Lajos, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba, Csoóri Sándor és Csurka István szervezte, az esemény megnyitására pedig a Hazafias Népfront vezetőjét, Pozsgay Imrét kérték fel.

Lezsák Sándor köszöntőjéből kitűnik, hogy a Lakiteleken összegyűlt 181 résztvevő igen „színes társaság” volt: „Íme, most itt, az élő Tisza közelében, Lakiteleken, felszakadozó felhőzet alatt, több mint százhetvenen vagyunk az ország minden részéből: írók, tudósok, színészek, filmesek, közgazdászok, papok, orvosok, tanárok, politikusok, képzőművészek, mérnökök, közhivatalok munkatársai.” Lezsák hangsúlyozta, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc után az országnak égetően szüksége van egy olyan rendszerváltoztatásra, amelyet nem fojtanak vérbe. A rendezvényt Fekete Gyula moderálta és elsőnek Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára, az MSZMP KB tagja, az állampárt egyik vezetője szólalt fel. Pozsgay a közhiedelemmel ellentétben nem a fennálló szocializmus megtartását vagy megreformálást hangsúlyozta, hanem ő maga is a rendszer teljes megváltoztatását jelölte meg elérendő célként: „Úgy vélem, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a reformba belelépni. Rántottából már nem lehet tükörtojást csinálni, tehát a tükörtojáshoz új tojás kell, az új reformhoz, új koncepció, amely máskép fog hozzá az ország dolgainak intézéséhez, mint ahogy ezt korábban megkíséreltük.” Pozsgay szavaiból az is kiolvasható, hogy nem létezett reformkommunizmus.

Az előadók ugyan más-más szemszögből nézték az eseményeket, de a rendszer megváltoztatásában és a legszélesebb társadalmi összefogás kialakításában mindenki egyetértett. A közbeszédben itt fogalmazódott meg először, hogy a diktatórikus szocializmus zsákutca, nyilvánosan először itt hangzott el az egypártrendszert felváltó többpártrendszer követelése. Csurka István – és sokan mások – az erdélyi és hazai magyarság helyzetének romlására és a Kádár-rendszer magyarellenes vonásaira hívta fel a figyelmet: „Államhatalmi szerveink meg-megdorgálnak tiszta szándékú fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak megpróbálják magyarként felmutatni magukat.”Az ünnepnapok állami kisajátítását is élesen kritizálta: „1970 vagy 71 óta tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy milyen méretű »cirkusz« lesz Budapesten március tizenötödikén. Mindig akad egy-kétezer diák, vagy öregdiák, aki vállalja a kicsapatás vagy a megcsapatás veszélyét és saját dalait és jelszavait kiáltozva akar végigvonulni a történelmi helyeken. A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik, hogy nincs saját Március Tizenötödikénk és nem is lehet.” Csurka beszédében hirdette meg az „anti-katasztrófa” programját, ami a rendszer vér nélküli megváltoztatását tűzte ki célul: „Nincs más lehetőség, mint reformpártinak lenni. Semmi sem volna végzetesebb a magyar jövőre nézve, mint egy vak lázadás, egy program nélküli értelmetlen káoszba süllyedés, mely után az ugyancsak program nélküli durva erőszak következnék, a gátlástalanság felülkerekedésével.”

Pozsgayn és Csurkán kívül Benda Kálmán és Bíró Zoltán is a reformokat és a társadalmi összefogást sürgette, elképzeléseit utóbbi négy pontban vázolta. Véleménye szerint először a félelmet önmagunkban kell legyőzni, másodszor reális programokat kell kidolgozni, harmadszor a reformokhoz szükséges politikusokat fel kell emelni, negyedszer széles társadalmi egyetértést kell kialakítani. Szabad György a többségi elv és a nemzeti érdekek összekötése mellett ált ki: „Ne fogadjunk el olyan döntéseket, amelyek a többségi elv megsértésével születtek. És ugyanilyen módon ne engedjük frázissá válni a nemzeti érdekeket, a demokratizmust és a közéleti tisztaságot.” Az első szabadon választott Országgyűlés leendő elnöke a rendszerváltoztatásban részt vevő nemzedék felelős viselkedését is hangsúlyozta: „A reform azt is jelenti, hogy az értelmiség számára a kiutat az jelenti a válságból, amit a többségi elv alapja kíván: Magyarország demokratikus nemzeti jogállamként való újrateremtését.” A 30 éve elhunyt Csengey Dénes beszédében a sorskérdésekről szóló diskurzusba a fiatalság bevonását és a magyarság Európában betöltött nemzeti szerepét emelete ki: „Európát nem érdeklik a buzgó tanítványok, a fürge utánzók, a hűséges követők. Ha nem merünk saját múltunkban és jelenünkben, saját történelmünkben, politikánkban és kultúránkban a saját jövő-utópiánkban elmélyedni, ha nem vesszük a bátorságot ahhoz, hogy a nemzet belső kötéseinek helyreállításán munkálkodjunk, hát lezuhanunk Európáról, mint egy mállott vakolat.” Csengey öt pontjában a több műhelyben formálódó új nemzeti gondolatot, annak nyilvános diskurzusát, a vidéki értelmiség forrásainak megteremtését valamint közigazgatási reformot és egy új kultúrpolitikát vázolt fel.

A rendezvényen nemcsak „reformmal” kapcsolatos beszédek hangzottak el, hanem a kulturális élet megváltoztatása érdekében is felszólaltak. Makovecz Imre, építész hozzászólásában – saját tapasztalatait megosztva – a Kádár-rendszer vidékromboló árnyaira mutatott rá: „Az egyesületek megszűntek, az üzletek megszűntek, a kocsmák megszűntek. Meg kell indítani egy folyamatot, a Mari néninek a kerítését valóban rendbe kell tudni hozni, nemcsak ígérni. Mert hiszen azt mondják, hogy milyen ronda házat épít, hogy miért kell mindenkinek individualista módon építeni, – de azt senki sem mondja, hogy ezeket az építési formákat a magyar építési szabályok írják elő.” Konrád György író a kommunista diktatúra elnyomásával szemben az emberiség több ezer éves szabadságvágyát állította szembe: „A kétezeréves európai kultúra hosszú hagyományokból táplálkozik és fölvette magába mind a zsidó, mind a keresztény, mind a görög-római, mind a középkori gondolkodás, a humanista és a felvilágosult gondolkodás alapértékeit. Ezeknek az értékeknek a fő csomópontja az emberi személy alapvető joga, szabadsága és méltósága. Az egypártrendszer ebben az értelemben elmaradottnak tekintem, és úgy gondolom, hogy a politikai hatalmak megosztása elkerülhetetlen perspektívája a magyar társadalomnak.” Konrád azt is hangsúlyozta, hogy a meginduló rendszerváltoztatásban elengedhetetlenül fontos azok kiszorítása a hatalomból, akik 1956-hoz hasonlóan ezt a folyamatot is gátolni akarják. Kósa Ferenc filmrendező saját tapasztalatai alapján arra hívta fel a figyelmet, hogy a Kádár-rendszer továbbra is mondvacsinált okokból cenzúrázza a filmvilág alkotásait, hogy a társadalom az őt érintő valós problémákkal még csak véletlenül se találkozhasson.

A lakiteleki találkozón a magyar ellenzék intézményes megszervezése is szóba került. Bíró Zoltán irodalomtörténész egy nemzeti fórum létrehozását sürgette, amely a későbbi Magyar Demokrata Fórum, az MDF alapja lett: „Kinyilvánítjuk igényünket és szándékunkat egy olyasféle fórum létrehozására, mely a jövőben képes lehet közvetítő szerepet betölteni az államhatalom és a társadalom között; amely a részvétel, a párbeszéd és az együttműködés egyik lehetőségét nyújthatja minden magyar demokratának. Ez a Fórum a párbeszéd és a társadalmi együttműködés, s ezen keresztül a nemzet és demokrácia ügyét kívánja szolgálni, itt Európa közepén. Nem zászlót lobogtatunk, nem harci kürtöt fújunk, hanem építkezünk!” Salamon Konrád azt tanácsolta, hogy az értelmiség alkalomszerű találkozóinak tapasztalatát megvizsgálva azokat az intézményesítés irányába kellene továbbvinni. Jeszenszky Géza a nemzetközi helyzet változásaira is felhívta a figyelmet, mindez bizonyítja, hogy a magyar ellenzéki körök tisztában voltak azzal, hogy a világpolitika változóban van, a kedvező nemzetközi szelek kihasználásával pedig olyan rendszerváltoztatást vihetnek végbe, amire a nagyhatalmak felfigyelhetnek, így Magyarország elérheti, hogy ismét felkerüljön Európa térképére.

Kiss Gy. Csaba a lengyelországi események példáján keresztül rávilágított arra, hogy Magyarországon továbbra sincs teljes vallásszabadság, hiszen a püspökök kinevezéséhez még mindig állami hozzájárulás szükséges. Emellett a Kádár-rendszernek a közép-európai nemzetek együttműködésének ellehetetlenítésére irányuló törekvéseire is felhívta a figyelmet: „A magyar tömegtájékoztatás lengyelellenességet alakított ki a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján.” A rendezvényt Szécsi Margit költő zárta, aki felolvasott egy Németh László verset, majd saját költeményét szavalta el a közönségnek. Végezetül a résztvevők elfogadták a Lakiteleki Nyilatkozatot, amely a Magyar Demokrata Fórum megalakulásának dokumentuma lett. A nyilatkozatot heten írták alá: Lezsák Sándor, Bíró Zoltán, Für Lajos, Fekete Gyula, Kiss Gy. Csaba, Csoóri Sándor, Csurka István.

A lakiteleki találkozó a magyar rendszerváltoztatás történetében kulcseseménynek tekinthető, ahol az egybegyűltek számtalan olyan problémáról beszéltek, amelyeket a kommunista hatalombirtokosok próbáltak elhallgatni. Az összegyűlt ellenzékiek Lakiteleken megmutatták, hogy elkötelezettek a rendszer megváltoztatása érdekében. Pozsgay jelenléte miatt a rendezvényt nem tiltották be, de az eseményről a hivatalos média nem tudósított, nehogy arról a magyarság tudomást szerezzen. Az államhatalom a rendszerváltoztatás folyamatát azonban nem tudta megakadályozni. A nyilvánosság az összejövetelről másfél hónappal később, a Magyar Nemzet 1987. november 14-i számában Pozsgay Imrével megjelent interjúból értesült, amely a találkozón elfogadott nyilatkozat szövegét szó szerint közölte. A találkozón résztvevők által megalapított Magyar Demokrata Fórum – mint független társadalmi szervezet és szellemi-politikai mozgalom – hivatalosan egy évvel később, 1988. szeptember 3-án, a második lakiteleki találkozón vált társadalmi szervezetté.

Nagy Gergely