Az 1989 végén a Nemzeti Megmentési Front keretében hatalomra törő posztkommunista elit, már uralma első napján a „múlt védelmére” rendezkedett be. Volt rá okuk, korábban szinte mindnyájan a kommunista párt kiemelt funkcionáriusai voltak, beleértve Románia leendő elnökét, Ion Iliescut is. A Ceaușescu-házaspár december végi statáriális „bírósági perével” majd kivégzésével ugyan a román társadalom jelentős része egyetértett – Európa utolsó sztálinista diktátorát legalábbis nem sokan sírták vissza – azt azonban sokan már az események idején kritizálták, hogy az eljárás ilyen gyorsan megrendezésre került. Az ország lakosságának jelentős része, nyilvános tárgyalás keretében szerette volna viszontlátni a gyűlölt diktátort és feleségét. Ez a sietség az ítélethozatallal és annak végrehajtásával, nehezen volt megmagyarázható. Ahogy az is, hogy a házaspáron kívül senki mást nem vontak felelősségre, mintha a rendszer működtetése csakis ezen a két emberen múlt volna. Így 1989-ben csak a „sárkány fejét vágták le” – ahogy Marius Oprea román történész fogalmazott, de annak tagjai még hosszú ideig funkcionáltak.

Ismét csak Opreát idézve, Romániában bekövetkezett a „rendszer megdermedése”. A posztkommunista elit, alig egy hónappal a forradalmi események után a múlt védelmére mozgósította erőit. Azzal hogy a diktátor-házaspárt kivégezték, látszólag kielégítették a forradalmárok igazságtételi igényét, de valójában csak azt akadályozták meg, hogy a „Kárpátok géniusza” egy esetleges nyilvános perben ország-világ előtt rávilágítson arra, hogy kik is a bírái. Ezt érthető módon a régi-új román politikai elit nem vállalhatta, ezért volt a sietség Ceaușescu félreállítása tekintetében. A kommunista múlt feltárásának megakadályozásával sikerült megakadályozniuk, hogy a forradalom után megszerzett új hatalmuk elvesszen. Hatalmuk megőrzése érdekében már az év elején sikeresen vezényelték le az egykori kommunista államrendőrség, a Securitate átmentését. Ehhez az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket használták fel ürügyül, arra hivatkozva, hogy veszélyben van Románia területi épsége, így okvetlenül szükség van az egykori titkosrendőrség „tapasztalataira”.

Ugyanakkor nem mindenki törődött bele a romániai események ilyen jellegű fordulatába. Az 1990-es esztendő is a tiltakozások jegyében folyt, ráadásul a Nemzeti Megmentési Front nem kommunista tagjai sorra hagyták el a szervezetet, ami egyértelmű üzenet volt a romániai átmenet megítélése tekintetében. Ez a szervezet kommunista vezetőit azonban cseppet sem érdekelte, hamar bebizonyították, hogy ha kell, erőszakkal állítják helyre a „rendet”. Ez a rendteremtés meglehetősen sajátosra sikeredett. Lucian Boia román történész „újabb román premier”-ről beszél, amikor a volt kommunista funkcionáriusok leitatott és felhergelt Zsil-völgyi bányászokat szállíttattak a fővárosba, akik husángokkal és dorongokkal felszerelve „tettek „rendet” Bukarestben. Az első „bányászjárás” keretében a „demokráciáért harcoló” ittas bányászok semmit és senkit sem kíméltek. Szétverték az ellenzéki megmozdulásokat, és a pártok székházait is. Iliescu elnök személyesen köszönte meg a „hős” bányászoknak a „rendteremtésben” vállalt szerepüket.

A Zsil-völgy, és az térségbeli bányásztelepülések, különösen Petrozsény, mindig is kiemelt figyelemben részesültek a kommunista hatóságok részéről. Különösen 1977-et követően, amikor a bányák munkásai sztrájkba léptek – egy kommunista államban! – s a hatóságoknak csak nehezen sikerült leszerelniük a tiltakozó bányászokat. Ráadásul a sztrájk a kommunisták számára idővel nagyon veszélyes témákat kezdett érinteni. Hosszú István a völgyben dolgozó magyar bányász írja visszaemlékezésében: „Amitől én a legjobban meglepődtem, az a magyar forradalom emlegetése volt. Korábban ilyesmit soha nem hallottam, most meg széltében-hosszában hallatszott: „azt kell csinálni, amit a magyarok csináltak ’56-ban!” – és nemcsak magyarul, hanem ugyanúgy románul is, románoktól! Meg kellett értenem, hogy így élt a magyar forradalom parazsa a hamu alatt, a Zsil-völgyi bányászok lelke mélyén, több mint húsz éven át, soha ki nem mondva, mégis mint tiszta eszmény és példa!” A sztrájk leszerelését követően a román államrendőrség, a Securitate ügynökeit beépítette a munkások közé, hogy megakadályozzon még egy váratlan akciót, illetve, hogy adott esetben fel tudja használni a bányászok tömegeit saját céljai érdekében. Ez a pillanat 1990-ben érkezett el.

Petrozsény, alig 300 km-re fekszik Bukaresttől, így innen könnyen lehetett „mozgósítani” a bányászokat. Ez 1990-et követően összesen hat alkalommal történt meg, ebből négy esetben bizonyított Ion Iliescu és elvtársai közreműködése, sőt utasítása. További két esetben a bányászok saját szociális igényeik miatt vonultak a fővárosba. A legkomolyabb és legvéresebb akcióra 1990. június 13. és 15. között került sor Bukarestben. A tiltakozó egyetemisták és ellenzékiek ellen a posztkommunista elit ismét a bányászokat riadóztatta, akik hamarosan meg is jelentek a főváros utcáin és megkezdték a „rendteremtést”. Az Egyetem téren öt halottat és számtalan sebesültet hagytak maguk után. A rendvédelmi szervek eltűntek Bukarest utcáiról a „bányászjárás” napjaiban. A bányamunkások csak a hónap végén távoztak a fővárosból. „Egy totalitárius rezsim az állambiztonsági csapatokat vagy a hadsereget mozgósította volna; az „eredeti” demokrácia nem kevésbé eredeti megoldáshoz folyamodott: husánggal felszerelkezett bányászokkal védette meg a jogállamot.” – jegyezte fel az események kapcsán Lucian Boia.

A bányászok felhasználása meghozta az eredményét: Iliescu – négy éves megszakítással – tíz évig volt Románia elnöke. 2015-ben indítottak ellene vizsgálatot a „bányászjárásokban” viselt szerepére vonatkozóan. Vádemelésre 2017-ben került sor. 2019-ben újabb bírósági eljárást indítottak a volt elnök ellen, ezúttal az 1989-es forradalmi események alatti szerepét vizsgálva, mivel a harcok során elesettek jelentős része már Ceaușescu bukása után vesztette életét, az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front regnálása idején.

Balogh Gábor