Kevés olyan jól dokumentált eseménysor létezik a magyar történelemben, mint a rendszerváltoztatás időszaka. Miért kisebb volumenű utcai tablókiállításban gondolkodtak ahelyett, hogy a Terror Házában rendeztek volna nagyszabású kiállítást?

A múzeum több feltáró kiállítást készített már a témában, és az sem kizárt, hogy egyszer létrejön majd egy hatalmas anyagot megmozgató, akár több száz négyzetméteres állandó tárlat a szabadság és függetlenség visszaszerzésének történetéről. A 30 éve szabadon tablókiállításnak azonban más a célja. Egész Európában felnőtt egy nemzedék, amelynek már nincsenek emlékei a szabadsághiányos évtizedekről, a diktatúra természetéről, arról, hogy mennyi vér és szenvedés tapad a kommunizmushoz. Amúgy kétségtelen, hogy a rendszerváltoztatásnak nagy az irodalma, csakhogy az javarészt leíró jellegű. Néhány történész és politológus – semmi kétség – heves izgalomba jön attól, ha percről-percre részletesen találkozhat az eseményekkel, ezernyi dokumentummal, de egy közösség szempontjából sosem a konkrét történeti esemény anatómiája, hanem annak hatása, jelentősége, értékelése a meghatározó. Harminc év távlatából, azt gondolom, először most kínálkozik lehetőség arra, hogy ne egyszerűen leírjuk az eseményeket, hanem összegzően értelmezzünk és értékeljünk.

Álnaivan, egy 16 éves fiatalt imitálva kérdezem: mi történt akkor?

1989-ben és 1990-ben minden megváltozott. Ami addig masszívnak, érinthetetlennek, állandónak tűnt, egy pillanat alatt szertefoszlott. A hétköznapok szintjén is felfoghatatlan dolgok történtek: végre utazhattunk nyugatra, azt tanulhattuk, olvashattuk, amit akartunk, valódi döntéseket hozhattunk az életünkről. Többé nem egy diktatúra kiszolgáltatott és hallgatásra ítélt alattvalói voltunk, hanem szabad és független polgárok. Most is libabőrös leszek, ha eszembe jut a felszabadultság, az eufória, amit akkor éreztem. A Terror Háza Múzeum előtt látható kiállítás a meghirdetett emlékév értelmező felütése, mégpedig kifejezetten kelet-európai szemszögből, azaz a saját történeti tapasztalatunk alapján. Azok a fiatalok, magyarok és külföldiek egyaránt, akik megnézik, jobban megérthetik érzékenységeinket. A tárlat a tervek szerint bejárja majd hazánkat és szeretnénk bemutatni térségünk többi országában is. Ez a történet ugyanis közös, hogy megidézzem Kertész Imrét, mérhetetlen szenvedések árán itt is nagy tudás keletkezett.

Nem vitás, büszkén emlékezhetünk arra, hogy a kommunizmus felszámolásához vezető folyamatoknak hazánk katalizátora volt, de a rendszerváltoztatással kapcsolatban azóta rengeteg csalódott hang is felcsendült. Az emlékév(ek)ben nyilván számos szakmai fórumon fejtegetik ennek az időszaknak mélyrétegeit, a tablókiállítás viszont a függetlenségünk visszanyerésének évfordulójára és eufóriájára rímelő sikertörténet interpretációja a nagyközönségnek. Lesznek bonyolultabb, árnyaltabb megközelítések is az ünnepi emlékév programkínálatában?

Szögezzük le: ez a történet nem bonyolult. A diktatúrát tégláról téglára bontottuk le. Vissza akartunk térni a szabad világ országai közé, és ezt meg is tettük, tehát sikertörténetről beszélünk. Az a marxi dogma, hogy létezik „tökéletes társadalom”, amely felé lehorgasztott fejjel, szuronysorok között menetelünk azonban és sajnos elég erős méregnek bizonyul. Mintha létezhetne ilyen! Aki ma is ebben hisz, a kommunistákhoz hasonlóan mindig és üzembiztosan csalódni fog. Ezzel szemben tény, hogy gazdaságaink 1989-re a tönk szélére jutottak, ahogy az is, hogy nem kaptunk semmilyen támogatást az újrakezdéshez, sőt néhány meghatározó nyugat-európai politikus egyáltalán nem támogatta a Vasfüggöny lebontását. Az sem képezi vita tárgyát, hogy még a szándék szintjén sem volt meg az összeurópai törekvés az igazságtételre, egyfajta „nürnbergi perre”. Nálunk tehát elmaradt a jóvátétel, és térségünk országai Münchhausen báróként a saját hajuknál fogva kellett hogy kiemeljék magukat a mocsárból. De megtettük.

Ha ennyire világos a sztori, akkor miért a kemény kritikai hangok? Gondolok itt akár az emlékév imázsfilmjének sajtóbeli fogadtatására. Többen kormánypropagandának titulálták a fesztiválokon bemutatott filmet, azt állították, hogy az alkotás túlrajzolja Orbán Viktor szerepét.

Több válasz is kínálkozik. Az egyik, hogy saját portánkon belül láthatóan még hozzá kell szoknunk a gondolkodás, a véleményalkotás szabadságából fakadó értékküzdelmekhez. Ha a német, a francia vagy a brit kormány kampányt indít bármilyen emlékezeti témában, az rendben van, ha a magyar, az nem. Ugorhatunk. A másik válasz kellemetlenebb. Nehezen tagadható a diktatúra hosszan tartó szellemi utóhatása. Jelenünk ellenzéki sajtója például nem versenytársként tekint a politikai térfél másik oldalán lévőkre, hanem kiiktandó ellenségként. Ez utóbbi szemlélet szerintem az igazság kizárólagos birtoklásának marxi tézisére vezethető vissza. Ami magát az imázsfilm fogadtatását illeti, az minden ízében szimptomatikus. Az ellenzéki publicisztikák címei azonnal elszálltak, a miniszterelnök személyével szembeni „engesztelhetetlen gyűlölet”, hogy Rákosi egy kedvenc szóösszetételét használjam, felülírta a normalitást. Öt évvel ezelőtt is megemlékeztünk az 1989-ben huszonöt éves Orbán Viktor nagyhatású beszédéről, akkor ez még nem volt gond. Egyik legfontosabb célcsoportunk a diktatúrát meg nem élt fiatalok! Még jó, hogy ott szeretnénk lenni, ahol ők is vannak. Ők pedig jellemzően a fesztiválokon vannak. Ami pedig a „túlrajzolást” illeti, válaszom az, hogy nincs túlrajzolás, érvem pedig legyen egy bonmot a kultúra hatalmáról, amely a politika világára is áll: „Mondjál nekem egy minisztert Rembrandt korából!” Nem szokott sikerülni. Ha végig veszem a felszólalókat és beszédjeiket azon a júliusi vasárnapon, valójában csak egy marad. Ez volt az a beszéd, amely a szívekben is felrobbantotta a diktatúrát. Az értelmiség körében persze sokan haragudtak Orbánra, aki a többi szónokkal ellentétben nem egyeztetett beszéddel érkezett. A többiek a megbékélésről beszéltek, arról, hogy ne cipeljük magunkkal a múlt fájdalmát. Mintha elfelejtették volna József Attila tanítását, hogy „a múltat be kell vallani”. Ezért volt felszabadító az Orbán-beszéd. Ha egy hazugságokra, gyilkosságokra és erőszakra épülő diktatúra után elmarad az igazságtevés, az megöli a lelket. Tizenkilenc éves voltam akkor, Pesterzsébeten laktam. Emlékszem, sokat beszélgettünk barátokkal, ismerősökkel. Örömöt és hálát éreztünk ezért a beszédért.

De mégis honnan sokaknál a csalódás érzete, ha szóba kerül a rendszerváltoztatás sikertörténete?

Sokan csalódtak sokféleképp. A kommunisták, mert elvesztették hatalmi monopóliumukat. A nyugati értelmiség és politikai elit egy része azért, mert nem jött be a biztonságos távolból oly nagy érdeklődéssel figyelt emberkísérlet. A kelet-európai értelmiség egy része – nálunk ez elsősorban a szabaddemokraták szellemi hátországát érintette – azért csalódott, mert elszokott a versenyhelyzettől és nyilvánvalóan nem értette meg a demokratikus politika tökéletlen, de mindenkor felszabadító természetét. Közben a kelet-európai polgárok a szabadsággal együtt olyan problémahalmazt kaptak a nyakukba, hogy beleszédültek. Munkanélküliség, eladósodottság, összeomlás szélén lévő infrastruktúra, teljes gazdasági ágazatok leépülése, arrogáns és agresszív nyugati partnerek, akik azonnal vissza is éltek az erőfölényükkel. Hiányzó igazságtétel és jóvátétel. Mégis mindez megmutatja a szabadság igazi értékét, mert csak és kizárólag az számított, érte bevállaltunk mindent. A csalódás leggyakrabban a hamis álomképek és elvárások lelepleződéséből fakad. Sok ilyenünk volt.

Eszerint az emlékévben a szépre és a jóra helyezik a hangsúlyt, arra hogy képesek voltunk felállni?

Kudarctörténetre nem érdemes jövőt építeni, ezért találtak szíven az emlékbizottság tartalmi irányelvei. Érjük el a rendszerváltoztatás után született nemzedékeket, tegyük nyilvánvalóvá, hogy ha kedvező történelmi konstelláció közepette is, de önerőből szereztük vissza szabadságunkat, függetlenségünket. 1945 után kelet-európaiak ezrei áldozták fel életüket, még többen vállalták a kirekesztettséget, az ő teljesítményüknek el kell foglalnia méltó helyét történeti emlékezetünkben. Nem furcsa, hogy miközben 1989 és 1990 óriási történet volt, ma alig hivatkoznak rá? Mintha az a katarzis, amit akkor Európa átélt, homályba veszett volna. Ezt meg kell változtatnunk! Ha az 1945-től 1989-ig tartó időszakot, amit diktatúraként éltünk meg, nem választjuk le tisztán és élesen az utána következő demokratikus, szabad világtól, ha összemossuk a kettőt, akkor önmagunkat tesszük alkalmatlanná arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között.

Hogyan képes leképezni mindezt az emlékév(ek) programcsomagja?

Az emlékbizottság programtervezete gazdag kínálattal készül, lesznek központi elemei és pályázatok révén támogatott helyi kezdeményezések. Az 56-os emlékévhez hasonlóan azzal számolhatunk, hogy tudományos és ismeretterjesztő programok százai valósulnak majd meg. Lesznek kifejezetten könyvkiadásra, színházi produkciókra és filmes forgatókönyvek létrehozására szánt kiírások, ahogy a helyi közösségek megemlékezéseit, rendezvényeit is támogatni kívánja az emlékbizottság. Mielőtt megkérdezné, mikor indulnak a pályázatok, jelzem, azokat kidolgoztuk, ha megérkezik a szükséges forrás, meghirdethetjük őket.

Visszatérve még a Terror Háza Múzeum előtti tárlatra, miért nem kapott említést, esetleg külön tablót a 70-es, 80-as évek ellenzéki tevékenysége, antikommunista vagy rendszerkritikus szerveződései, csoportjai, arcai? A kiállítás is hangsúlyozza, hogy a kommunista hatalomátvétel után mennyi áldozatot hoztak a szabadságért a magyarok, de az ellenállás évtizedeit már nemzetközi kontextusban, a nagyobb forrongásokat kiemelve mutatja be. Magyarország ’56 ás ’88 közötti időszakáról, a Charta ’77-ről, a szamizdatról, a táncházmozgalomról, a képzőművészet és a könnyűzene lázadóiról, mint a CPg zenekar vagy az Inconnu Csoport nincs említés…

Ha elkezdenénk most felsorolni, mi minden „maradt ki”, napestig itt ülhetnénk. Aki tanított valaha életében, tudja, a legfontosabb, felébreszteni a kíváncsiságot. A kiállítás átfogó képet nyújt a rendszerváltoztatásról, bemutatja, hogy a szabadságot nem kaptuk ingyen, azért kőkeményen megküzdöttünk. Egy ilyen összeállítás legnagyobb dilemmája éppen az, hogy mi legyen benne, és mi maradjon ki. A kiállítás készítése során fokozatosan szűkítettük az anyagot, mert egyszerűen túl sok információ lett volna. A legfiatalabbak érdekében azonban lényeges volt, hogy néhány tablón bemutassuk azt is, mit jelentett maga a kommunizmus, a szocialistának becézett emberkísérlet, mert erről vajmi keveset tudnak. A tárlat fókuszpontja mindazonáltal 1989, azaz a Csodák éve és annak közvetlen előzményeként az első tömeges megmozdulások 1988-ban. Az erdélyi falurombolás elleni tüntetés és a Duna Kör vízlépcsőellenes demonstrációja színtisztán magyar nemzeti ügyek voltak, amelyeken több tízezres tömegek vettek részt, miközben a kádári törvények korlátozták a gyülekezést. A tárlat koncepciójában pedig végre ellensúlyt kap az a Nyugat-Európában máig élő vélekedés, miszerint a szabadság és függetlenség  kéz a kézben voltaképpen csak belerepültek a kelet-európaiak tátott szájába, mint valami sült galamb. Ezt kikérjük magunknak! 1989-ben az egész térség megmozdult. A baltiak például kétmillióan kapaszkodtak össze, hogy élőláncot alkossanak. A kommunista Német Demokratikus Köztársaság nagyvárosaiban százezres demonstrációk zajlottak. Akik akkor kimentek az utcára, joggal tarthattak az államhatalom megtorlásától. Egyszóval mindazok, akik 1988-ban vagy 1989-ben elmentek tüntetni, akik ott voltak Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot.

Mégis erős az a narratíva, hogy a rezsimet nem annyira a nép forradalmi indulata söpörte el, inkább az elvtársak akaratából és hozzájárulásával múlt ki, akik addigra már szintén – ahogy ők nevezték – a „modellváltásban” voltak érdekeltek.

Minél tájékozatlanabb valaki, annál könnyebben ülhet fel ennek a hazugságnak. Elég elolvasni Vladimir Bukovszkij A moszkvai per című könyvét, hogy tudjuk, a kommunista hatalombirtoklók mi mindent megtettek, hogy akadályozzák a forradalmi változásokat. Az emberek gombóccal a torkukban, öklömnyire zsugorodott gyomorral mentek az utcára tüntetni. Más kérdés, hogy a hatalom birtokosai érezték, a rendszer elkorhadt, összeomlik, ezért előremenekültek. A nyelv mindig megmutatja egy adott probléma lényegét. Az, hogy Magyarországon leginkább a „rendszerváltás” kifejezést használjuk, jelzi az anomáliát. Nem „váltás” volt ugyanis, de a pártállami elitnek kellett egy kifejezés, amely passzív és befogadó. Nem jártak jobban a németek sem, ott a „Wende”, azaz a „fordulat” szót használják, amit egyébként az utolsó keletnémet pártfőtitkár, Egon Krenz, egy tízdanos kommunista izzadt ki magából.

Hogyan nevezné másként a rendszerváltoztatást, illetve mindazt, ami ’89-ben és ’90-ben történt?

Egyértelműen antikommunista forradalomnak, hiszen egy forradalom minden ismérvét magában hordozta: benne volt a tömeges részvétel, a rendszer alapjainak megváltoztatása, a jog- és intézményrendszer teljes átformálása. A legfontosabb és egyben legnehezebb dolgunk ugyanakkor, hogy elmondjuk a fiataloknak, mit is jelent szabadság nélkül élni. Milyen az, amikor nem utazhatsz, nem választhatsz, nem hihetsz abban, amiben hinni szeretnél, nem ápolhatod családi vagy nemzeti hagyományaidat, nem fejtheted ki a véleményedet, a sorsodról a származásod dönt, hiánygazdaságban, retorziók fenyegetettségében kell élned.

A rendszerváltoztatásban milyen szerepet játszott a Nyugat?

Margaret Thatcher, a nyolcvanas évek legendás brit miniszterelnöke vagy François Mitterrand, francia köztársasági elnök egyáltalán nem rajongtak az ötletért, hogy lebontsuk a Vasfüggönyt. A német egységtől pedig egyenesen borsódzott a hátuk. Ők a második világháború és az azt követő hidegháború „gyermekei” voltak, a világnak ezt a szerkezetét ismerték. A kelet-európai nemzetek szabadsága nekik nem volt téma. Miközben hazájukban meghatározó és pozitív szerepet játszottak, a kelet-európai térségben nehéz őket hősként eladni. Nem úgy Ronald Reagan és George Bush amerikai elnököket vagy a német kancellárt, Helmut Kohlt.

Forrás és fotó: nullahategy.hu