1956 novemberében megalakult a Kádár János vezette kormány, a szabadságharc leverését követően pedig kezdetét vette a megtorlás időszaka. A szovjet megszállók segítségével hatalomra jutó Kádár és elvtársai nem voltak népszerűek. A pártvezető pontosan tudta, hatalmát csak akkor tudja megszilárdítani és megtartani, a szovjet csapatok az országban maradnak, valamint feláll egy a párt irányítása alatt álló fegyveres testület. Októberben teljesen felmorzsolódott a diktatúra erőszakszervezete, míg a honvédségből sokan a felkelők oldalán harcoltak. Ezért került sor a Munkásőrség létrehozására, amely közvetlenül a párt irányítása alatt állt, tagjait meggyőződéses, a párthoz és a rendszerhez hű személyek alkották, akiket szükség esetén akár még a munkásság ellen is be lehetett vetni.

A belépéshez szükséges volt a 18. életév betöltése, további előnyöket jelentett, ha valaki 1919-ben vöröskatona volt, részt vett a spanyol polgárháborúban, partizán volt a második világháború idején vagy az illegális kommunista mozgalom tagja volt a két világháború közötti időszakban. Munkás vagy tsz-tag háttérrel nem volt nehéz a csatlakozás, de a rendszerhű értelmiségiek elé sem gördítettek akadályt. Kizáró oknak számított ugyanakkor a forradalomban való részvétel, vagy a november 4. után történt külföldre távozás. 1957 márciusában az Esti Hírlap egy cikkében kiemelték, hogy a testület szervezése várakozáson felül halad, bizonyos megyékben – például Heves vagy Nógrád – a tervezett létszámnak a kétszeresénél tart a belépők száma, soraikban pedig nem csupán a „régi mozgalmi harcosok” találhatóak meg, hanem fiatalok és nők is. Belépésük után fegyveres kiképzésben részesültek. A munkásőrök egyenruhát is kaptak, ennek részét képezte az orosz mintára gyártott vattakabát, amely miatt később pufajkásoknak hívták őket. A kabáton vörös karszalag húzódott Munkásőrség felirattal, jelvényükön koszorúalakban helyezkedett el egy búzakalász és egy fogaskerék, közepén pedig nemzeti színű mezőben egy géppisztoly mása.

A testület létszáma sokáig vetekedett a Magyar Néphadseregével. A kezdeti, 30 ezer fős állományából majdnem mindenki az MSZMP tagja volt. 1957 márciusában a testület már arra is alkalmas volt, hogy Budapesten és más nagyobb városokban felvonulásokat tartsanak. A karrieristákat, korábbi ávósokat, belügyeseket, párthű munkásokat és funkcionáriusokat alkalmazó szervezet híres volt brutalitásáról, így kivette a részét a szabadságharc eltiprását követő terrorból is.

1989 tavaszától a testületet folyamatosan támadások érték. Az ellenzéki pártok kétségbe vonták létének szükségességét, ezt a nézetet pedig az MSZMP reformköreiben, de a politikai vezetők között is mind többen elfogadták. Megszűnése a rendszerváltoztatás lényeges eleme volt, hiszen az országos parancsnokság vezető testületeinek jegyzőkönyvei szerint még 1989 tavaszán is a szervezet átmentésére készültek. Ezt bizonyítja a Munkásőrség Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei egységgyűlésén Borbély Sándor hírhedtté vált mondata a szervezet jövőjéről. A párthadsereg országos parancsnoka beszédében kijelentette: „Munkásőrség volt, van, lesz!” Mindez jól mutatja, hogy 1989 elején a pártvezetésnek nem állt szándékában saját fegyveres erejének felszámolása. Borbély a fennmaradás céljait is megfogalmazta: „Alegfontosabb, hogy a Munkásőrséget át tudjuk menteni, egy új, baloldali felállású vezetés legitim szervezeteként a baloldali erők segítésére és támogatására.”.

Az 1989 októberében megalakult MSZP végül állást foglalt a Munkásőrség jogutód nélküli megszüntetése mellett. Később az Országgyűlés elfogadta a megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot, vagyonának zárolását, valamint arra kötelezték a szervezet tagjait, hogy adják át fegyverzetüket és épületeiket a hadseregnek. Megszüntetéséhez az utolsó lépést az úgynevezett négyigenes népszavazás jelentette, amelynek egyik kérdése a Munkásőrség feloszlatására vonatkozott. A társadalom többsége megerősítette az Országgyűlés döntését. A párthadsereg 33 év után jogutód nélkül megszűnt.

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan / Berkó Pál