1944 augusztusában, nem sokkal Románia sikeres átállását követően a szovjet Vörös Hadsereg első egységei megjelentek a korabeli Magyar Királyság területén. Alig egy hónappal később, szeptember 23-án a 2. Ukrán Front alárendelt alakulatai Battonya térségében már a trianoni Magyarország területére is beléptek. Ezzel kezdetét vette Magyarország szovjet megszállása, amelyet ugyan a kommunista propaganda mindvégig „ideiglenesként” tüntetett fel, ám az „eseti” jelleg több mint 45 éven át tartott. A szovjet csapatoknak több mint fél év volt szükséges az ország területének megszállásához. S bár a harcok még a javában tartottak Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a Szovjetunió képviselői 1945. január 20-án, Moszkvában fegyverszüneti megállapodást kötöttek egymással. A fegyverszüneti egyezmény 3. pontja kimondta: „Magyarország kormánya és hadseregfőparancsnoksága biztosítja a szovjetcsapatok és más szövetséges csapatok számára a szabad mozgás lehetőségét Magyarország területén bármely irányban, ha azt a Szövetséges (szovjet) főparancsnokság és a katonai helyzet megkívánja.” Ezzel a kitétellel lényegében törvényesítették az ország katonai megszállását.

1944 őszét követően óriási katasztrófa szakadt az országra. Az ország nyugati részén a nyilas kormány gyakorolta a főhatalmat, míg a kelet felől érkező szovjet haderő fokozatosan megszállta az ország területét, amelyeken először katonai közigazgatást vezetett be, majd 1944 decemberét követőn, azokról a területekről, ahonnan a front már régebb óta elvonult, úgy-ahogy visszaállította a polgári közigazgatást. Közben a szovjet csapatok végigrabolták az országot, magyar nők tízezreit erőszakolták meg és „kicsi munkára” („málenkij robot”) hurcolták az ország lakóit, ami néhány esetben valóban csak kisebb munkát jelentett, de e helyett általában a több évig tartó szovjet kényszermunkatáborokban való rabszolgamunka volt a jellemző. Közel hétszázezer magyar tapasztalta meg a szovjet munkatáborok poklát.

Az állandósuló elnyomás, a rengeteg megaláztatás ellenére az ország lakossága bízott abban, hogy a békeszerződés aláírása után a Szovjet Hadsereg erői távoznak Magyarországról, s az ország ismét visszanyeri függetlenségét. Az elgondolás nem volt alaptalan, hiszen egy a normalitás szintjén működő világban a békeszerződés megkötését majd ratifikálását követően az idegen megszálló hadseregnek el kell hagynia a megszállt ország területét. Azt keserű szájízzel ugyan, de mindenki elfogadta, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében a szovjet csapatok jogosan tartózkodnak Magyarország területén, azt gondolván, hogy a békeszerződés majd helyreállítja a nemzeti függetlenség állapotát. Azért is bízott ebben a magyar társadalom, mert 1920-ban a trianoni békével ugyan megcsonkították Magyarországot, de a maradék Magyarország függetlensége helyreállt, a megszálló antant haderők és a román hadsereg távozott az ország területéről, 1927-ben az antant ellenőrző bizottságai is elhagyták Magyarországot. 1945-ben azonban már más időszámítás volt érvényben Közép-Európában. A Szovjetunió, élén Sztálinnal már a háború évei alatt egyértelművé tette, hogy a térség országaiba nem felszabadítóként érkezik, a Vörös Hadsereg elfoglalja a régió államait: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól; ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.” – jelentette ki a diktátor a jugoszláv kommunista Milovan Đilasnak. Ugyan a háború természete már az első világháborúval megváltozott, de az akkor ott megjelent totalitás a második világháborúval jutott el a világ minden részére. Sztálin az elfoglalt területekkel egyrészt a szovjet birodalom nyugati biztonsági zónáját kívánta létrehozni, másrészt ez egy óriási elégtétel volt számára nem csupán a németek ellenében, de az első világháborút követően elvesztett lengyel–szovjet háborúért is, hiszen ezúttal Lengyelországot is a háborús „trófeák” között tudhatta. „Az első világháború a szovjet forradalom bölcsője volt, a második a zászlaját juttatta el Európa szívébe” – állapította meg a francia történész, Francois Furet. Ezzel szemben a háború másik abszolút győztese, az Amerikai Egyesült Államok, nem tekintette érdekszférájába tartozónak a régiót, lényegében elfogadták tehát a fentebbi, Sztálintól származó idézet fő üzenetét. Mindez talán nem is annyira meglepő egy birodalomtól. Közép-Európa kapcsán a háború évei alatt mindössze egyetlen kérdés volt adott: milyen szintű lesz az adott országokban a szuverenitás felszámolása és a hatalom alárendelése a Szovjetuniónak? Moszkva vajon megáll a majdan finnlandizációnak csúfolt részleges szuverenitás fenntartásával, vagy teljes mértékében szovjetizálja a térség országait? A döntés Sztálin kezében volt, bármelyik opcióra jó eséllyel pályázott, hiszen a Vörös Hadsereg 1944-től kezdődően már nem a saját birodalma területén harcolt. A háború végére gyökeresen megváltozott az európai helyzet, a Szovjetunió – jelentős veszteségei ellenére – erőfölényben volt, ráadásul a régió országainak katonai megszállásával eleve kész helyzetet teremtett.

A magyar politikai elit valóban demokratikus érzelmű része 1945-öt követően folyamatosan azt a pillanatot várta, amikor a békeszerződést követően a szovjet csapatok elhagyják Magyarország területét, s ezzel megszűnik a Magyar Kommunista Párt óriási, de teljesen jogosulatlan versenyelőnye a politikai életben. A fokozatosan újrainduló magyar politikai életben kizárólag a szovjet megszállók rendelkeztek azokkal az eszközökkel, amelyek a mozgalomépítéshez, kampányokhoz elengedhetetlenek voltak, így az újságpapírral, teherautókkal stb., s mindezt kérés nélkül biztosították a kommunisták számára, Moszkva utasításainak megfelelően. A Kisgazdapárt és a hozzá közelálló politikusok minden egyes erőszakos kommunista lépést úgy könyveltek el, hogy a megszállás véget értével orvosolni fogják majd az abból eredő problémákat, amint a kommunisták elveszítik egyetlen támaszukat, a megszálló haderőt. Minderről a társadalom jelentős része is hasonlóképpen vélekedett, így valóságos hidegzuhanyként érte az embereket a békeszerződés megkötése. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt dokumentum vonatkozó passzusa ugyanis kimondta: „A jelen Szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországról vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” Ez a szépen megfogalmazott mondat lényegében a megszállás újbóli törvényesítéséről szólt. A békeszerződést végül 1947. szeptember 15-én ratifikálták, s bár a hivatalos közleményekben a magyar függetlenség helyreállításáról írtak, valójában minden változatlan maradt. Három hónappal később Puskin szovjet nagykövet arról „tájékoztatta” Rákosi Mátyás kommunista pártvezetőt, hogy a szovjetek végrehajtották a békeszerződésben vállalt kötelezettségüket, s haderejüket kivonták az ország területéről, csupán az osztrák megszállási zónát biztosító erők maradtak az országban. Az, hogy ez a számok nyelvén mit jelentett, még a magyar kommunisták sem tudhatták. Csakúgy, ahogy a csapatok elhelyezkedéséről sem kaptak információt, moszkvai elöljáróiktól.

A legtöbb szovjet katona kétségkívül közvetlenül a háború utáni időszakban tartózkodott Magyarország területén. Ennek oka a megszállás és a háború éppen csak befejezett volta mellett az volt, hogy a szovjetek egész egyszerűen nem tudták hazaszállítani a katonákat. Nem volt mivel és sok esetben nem volt hova. Szállítójárművek és üzemanyag híján a hadilétszámot nehéz volt lefaragni, ráadásul a katonák jelentős részének nem volt egzisztenciája a Szovjetunióban. A megszállt országot viszont rá lehetett kényszeríteni arra, hogy „jóvátétel fejében” még a megszálló katonák ellátásáról is gondoskodjon, akár hosszú távon is. Ráadásul még az sem volt tisztázott, hogy pontosan hány fő ellátását kell biztosítania a magyar államnak? A helyzet érdemben a békeszerződés aláírását követően sem változott, hiszen a dokumentum nem tartalmazott létszámra vonatkozó felső keretet. Pontos létszámra még a szakirodalom szerint sem lehet következtetni, mivel a szovjetek senkit, még a magyar kommunista vezetőket sem tájékoztatták a csapatmozgásokról. Az, hogy Magyarországon a békeidő ellenére is óriási létszámú idegen megszálló haderő tartózkodik, két alkalommal vált nyilvánvalóvá: 1956-ban és a rendszerváltoztatás idején megkezdődő csapatkivonások alkalmával.

Balogh Gábor

Folytatása következik!