1988-ban már két éve annak, hogy Gorbacsov meghirdette a glasznoszty (nyíltság) és a peresztrojka (átépítés) politikáját, amely teljesen felforgatta a Szovjetunió, az általa megszállt országok életét és a nyugati világ közvéleményét. Ugyanakkor a két új politikai irányzat addigi szerény eredményei éppen az ellentétes hatást érték el, mint amire a főtitkár számított. A múltban elkövetett kommunista bűncselekmények, így az 1930-as évek, a „nagy terror” időszakának feltárásával a párt hatalma meggyengült, Gorbacsov kezdeti népszerűsége szinte teljesen elolvadt. Ezzel párhuzamosan a szovjet gazdaság az utolsókat rúgta, az alapvető élelmiszereket árusító boltok előtt állandósult a sorbanállás, ráadásul a szesztilalom bevezetésével egyre több lett az utcai elégedetlenkedők száma, ami még az évtized elején sem volt veszély nélküli vállalkozás.

A pártvezetés csúcsain Gorbacsov a húzd meg-ereszd meg politikáját folytatta. Ugyan mindvégig kitartott a peresztrojka és a glasznoszty programja mellett, de nem akarta feladni sem a Szovjetuniót, sem annak nagyhatalmi státusát. Ennek érdekében folyamatosan lavírozott a keményvonalas és az átalakítást támogató pártvezetők között. Ez a bizonytalankodás hamar kikezdte a főtitkár párton belüli tekintélyét. 1988-ban már egyre több volt az elégedetlen hang a politikai vezetés körében. Közben sokasodtak a jelei egy esetleges hatalomátvétel lehetőségének. Nem Gorbacsov lett volna az első, aki így távozik a Kremlből. 1964-ben Hruscsovot hasonló körülmények között buktatták meg elvtársai. A folyamatokra maga a főtitkár is felfigyelhetett, hiszen reggelente a szokás szerint az asztalára kerülő KGB jelentései tendenciózusan úgy lettek „valakik” által összeállítva, hogy a paksamétában csak a Gorbacsov népszerűtlenségét, gyalázását regisztráló beszámolók voltak olvashatóak. De ha ez nem lett volna elég, 1988 márciusában, a Szovjetszkaja Rosszija hasábjain az olvasói levelek rovatában terjedelmes írás jelent meg egy leningrádi (Szentpétervár) főiskolai tanár tollából Elveimet nem adhatom fel címmel.

Levelében Andrejeva hitet tett a kommunista eszme és a Szovjetunió „történelmi teljesítménye” mellett. A szerző kifejtette azt is, hogy nem ért egyet a glasznoszty és a peresztrojka politikájával. Helytelennek tartotta a „szennyes kiteregetését” a Sztálin-korszakkal kapcsolatban, amelyet ő egyébként sikeresnek és elismerésre méltónak tart. A levél egész megfogalmazásából süt a sztálinizmus. A Sztálin-korszak eredményeinek alátámasztására történelmi párhuzamot állított: „Ma nagyon keveseket zavarnak Nagy Péter cár egyéni tulajdonságai. Arra azonban mindenki emlékszik, hogy uralkodása alatt az ország egy európai nagyhatalom rangjára emelkedett. Az idő már csak az eredményt láttatja, s ma ez az alap Péter cár történelmi értékeléséhez. És a mindig friss virágok a cár koporsóján a Péter-Pál erődben az önkényuralomtól messze álló kortársaink tiszteletét és háláját fejezi ki. Azt hiszem, bármennyire ellentmondásos, bonyolult is a szovjet történelem egy-egy alakja, a szocializmus építésében és védelmében betöltött szerepét előbb-utóbb méltó módon el fogják ismerni, és egyértelmű értékelést kap”.

Önmagában véve nem is a levél és a benne foglaltak az érdekesek, hanem az, hogy a glasznoszty politikája idején hogyan jelenhetett meg egy ilyen írás egy országos lapban, s ezután valamennyi helyi szovjet újságban? Mindez csak vezetői döntés értelmében történhetett így. Gorbacsov a cikk megjelenése idején éppen Jugoszláviában tartózkodott. Helyettese a párt élén Jegor Ligacsov volt, egy keményvonalas kommunista, aki azonnal lehetőséget szimatolt a levél széles nyilvánosság elé tárásában. Ehhez az engedélyt nem csak megadta a lap főszerkesztőjének, de utasította, hogy egy munkatársa előtte keresse fel Andrejevát és alakítsák át a szöveget, hogy az még erősebb legyen. Mindez meg is történt, ennek megfelelően közölték a lapban az írást március 13-án. Andrejeva szövegét változtatás nélkül, felsőbb pártutasításra valamennyi vidéki lap szerkesztőségébe eljuttatták.

A levél szövege nem maradt visszhang nélkül a kommunista blokk országaiban sem. Magyarországon a sajtó meglehetősen kimérten fogalmazott, az Ország-Világ még odáig is eljutott, hogy David Remnick amerikai tudósító Andrejevával készített interjúját is lehozta, amely egyáltalán nem festett jó képet a leningrádi kémiatanárnő személyiségéről. Más volt a helyzet például az NDK-ban, ahol a Neues Deutschland változtatás nélkül közölte a levél szövegét, ami jól mutatja a keletnémet kommunista vezetés keményvonalas hozzáállását. Mindez tisztán érzékelteti, hogy a blokk egyes országai hogyan gondolkodtak a Szovjetunióban zajló folyamatokról.

A levélben megfogalmazott állításokra Gorbacsov és ideológiai tanácsadója, a „peresztrojka atyjának” is nevezett Alekszandr Jakovlev válaszoltak a Pravda hasábjain. „A régi beidegződésektől nehezebb volt megszabadulni, mint gondoltuk, de már nem lehet visszafordulni” – fogalmaztak írásukban. A Politikai Bizottság és a pártvezetés keményvonalas tagjait végül saját eszközükkel, a pártfegyelemre való hivatkozással győzték meg. A kérdés ezt követően lekerült a napirendről. Nyina Andrejeva levele ugyanakkor rávilágított arra, hogy nem egyértelmű a glasznoszty támogatottsága sem a pártvezetésben, sem pedig a szovjet társadalomban. 1988-ban a Szovjetunió sorsát illetően még semmi sem dőlt el, s ez a megállapítás igaz a kommunista blokk országaira is.

A botrányt kirobbantó két főszereplő Nyina Andrejeva és Jegor Ligacsov egyaránt politikai karriert vállaltak a Szovjetunió felbomlása után. A „továbbszolgáló” Ligacsov éveken át képviselőként tevékenykedett a Duma kommunista frakciójában, míg Andrejeva 1991-ben létrehozta saját ultramarxista-leninista pártját, amely azonban képviselői mandátumot sosem szerzett. Andrejeva 2020-ban, míg Ligacsov egy évvel később 100 éves korában hunyt el. Mindketten halálukig tagjai voltak pártjuknak, „elveiket” valóban nem adták fel.  

Balogh Gábor

Borítókép: Andrejeva Elveimet nem adhatom fel című írása a Szovjetszkaja Rosszija folyóiratban