„Két hátizsákkal, egy kabáttal és egy revolverrel felszerelkezve érkezett Budapestre 1944. július 9-én Raoul Wallenberg, hogy bekapcsolódjon a deportálásra szánt budapesti zsidók mentésébe. Mit tehet egyetlen ember a fél Európát leigázó agresszív náci gépezet és a szolgálatába állított magyar katonai és rendőri apparátus ellenében? Mindent. Embereket menthet meg” – olvashatjuk a Terror Háza Múzeum Raoul Wallenbergről szóló, 2004-ben átadott Ember az embertelenségben című időszaki kiállításának leírásában. A fiatal, mindössze 31 éves Wallenberg életveszélyes küldetésre vállalkozott Magyarországon, s ezzel ő maga is tisztában volt. Missziója keretében minden létező eszközt bevetett az igazolások kiállításától kezdve a vesztegetésig, hogy minél több üldözött zsidó életet megmentsen. Több ezer, sőt egyes becslések szerint több tízezer ember neki köszönheti az életét. Wallenberg 1945 januárjában, nem sokkal a főváros pesti oldalának szovjet megszállása után szovjet tisztek kíséretében Debrecenbe indult, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal folytasson tárgyalásokat. Ekkor látták őt utoljára munkatársai. Sorsát ő maga is érezte, hiszen az indulás előtt feltette a kérdést munkatársai felé: „Nem tudom, vendég vagyok-e, vagy fogoly?”

Eltűnését követően a svéd kormány próbálta szóra bírni Moszkvát, azonban a szovjet vezetőség tagadta, hogy bármit is tudna az embermentő hollétéről. Családja és hazája semmitmondó hazug válaszokat kapott csupán, amelyek arról „tudósították” őket, hogy Wallenberg az ostrom alatt vesztette életét, vagy harci cselekmény, vagy a nyilasok terrorakciója keretében. Sztálin halála után négy évvel, 1957-ben a Szovjetunió régi/új vezetése beismerte, hogy Wallenberget a szovjetek hurcolták el Magyarországról, s élete 1947-ben ért véget a moszkvai Ljubjanka börtönében. Ez az épület volt a KGB (NKVD) központja. A hivatalos magyarázat szerint a halál oka „szívelégtelenség” volt. Azt mindenesetre tudni kell, hogy a szovjet börtönökben, különösen a KGB által fenntartott intézményekben a „szívelégtelenség” eléggé gyakori már-már ragályos jellegű elhalálozási ok volt. A valóságban, sok esetben így tüntették fel a később kiállított halotti anyakönyveken a kivégzést, mint halálnemet. Sorsát valószínűleg Wallenberg sem kerülhette el.

1949. április 9-én a budapesti Szent István parkban tervezték átadni Pátzay Pál alkotását Wallenberg tiszteletére. Azonban a szobor az avatás előtt eltűnt. Érdekesség, hogy április 9. előtt több újság is beszámolt a tervezett emlékünnepségről és a szobor leleplezéséről. Nem meglepő módon április 9. után azonban senki egyetlen említést sem tett a meghiúsult ünnepségről és a szobor eltűnéséről. Visszaemlékezések szerint az avatás előestéjén „ismeretlenek” egy teherautóval ledöntötték talapzatáról a szobrot, majd ismeretlen helyre szállították. A másnapi ünnepséget pedig egyszerűen lemondták. A szobor a következő évtizedekben számtalan helyen felbukkant, természetesen nem az eredeti jelentéstartamának megfelelő háttérrel. Az ok egyértelmű, a szovjet megszállók nem nézték jó szemmel a magyar kezdeményezést. Elvégre Budapesten egy olyan hősnek akartak emlékművet állítani, akinek az életét a szovjetek oltották ki, mivel Wallenberg túl sokat látott a „felszabadítók” terrorjából. Az embermentő neve tabu volt a diktatúra évtizedei alatt.

A Pátzay Pál-féle eredeti Wallenberg tiszteletére emelt emlékmű. Fotó: Wikimedia Commons

1987. április 9-én – érdekes egybeesés az időpont – az újságok arról tájékoztatták a közönséget, hogy a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága elfogadta azt a javaslatot, amely egy Wallenberget ábrázoló szobor felállítására vonatkozott. A szobrot végül 1987. május 15-én adták át a Szilágyi Erzsébet fasorban. Nem véletlen az időzítés sem. A hanyatló és pénz szűkében vegetáló diktatúra minden lehetőséget kihasznált, hogy újabb hitelekhez, támogatókhoz jusson. Kádár János 1987 áprilisában utazott Svédországba. Látogatásának célja újabb hitelek lehívásának elősegítése volt. Ennek érdekében akár Wallenberget is felhasználta a rendszer. Kádár nem is volt tétlen, stockholmi nyilvános felszólalásaiban méltatta a néhai svéd diplomata embermentő tevékenységét, egyben a svéd média arról is tájékoztatta az érdeklődőket, hogy a küszöbön áll Wallenberg budapesti szobrának felavatása. Arról már nem beszélt a főtitkár, hogy miért nem az eredeti 1949-es Pátzay-féle szobrot avatják fel az embermentő tiszteletére. Miért kellett egy teljesen új szobrot rendelni, ezúttal Varga Imre szobrászművész műhelyéből. Erről, ahogy az 1949-es meghiúsult áprilisi átadásról sem beszélt Kádár, pedig a főtitkár akkor már belügyminiszterként a hatalom csúcsán volt. Mindebből látható, hogy 1987-ben sok olyan kérdés akadt, amit nem lehetett feszegetni, az még a hatalom csúcsain is tilalmas volt.

Az eredeti szobor az 1950-es évektől a debreceni Biogal Gyógyszergyár épülete előtt állt. A rendszerváltoztatást követően merült fel, hogy kerüljön vissza eredeti helyére Budapestre, a Szent István parkba, azonban a megyeszékhely ragaszkodott a műalkotáshoz. Így végül kompromisszumos megoldás született. Az eredeti szobor maradt Debrecenben, továbbfejlesztett változatát, Györfi Sándor szobrászművész alkotását pedig 1999-ben állították fel az eredeti budapesti helyszínen. Wallenberg és a róla mintázott szobrok története iskolapéldája a diktatúra múlttal kapcsolatos gondolkodásmódjának.

Balogh Gábor

 

Borítókép: Az 1987-es Varga Imre-féle szobor. Fotó: Wikimedia Commons