Grósz Károly 1930-ban született Miskolcon. Mindössze tizenöt éves, amikor felvételét kéri a Magyar Kommunista Pártba. Szinte egész élete a pártmunkáról szólt. Egy rövid 1950-es évek elején feljegyzett időszakot – ekkor hivatásos katona volt – leszámítva egészen a rendszerváltoztatásig az állampárt szolgálatában állt. Huszonnégy évesen a párt a megyei agitprop bizottság vezetésével bízta meg. Ebben a hivatalában érte az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanása. Grósz kortársaihoz hasonlóan látta és átélte a Rákosi-diktatúra borzalmait. A helyi pártvezetés megbízásából október 24-én, mint a hatalom képviselője, részt vett a miskolci egyetemi diáktanács gyűlésén. Grósz társaival azt a megbízást kapta a pártvezetéstől, hogy rábeszéléssel akadályozza meg a diákság miskolci felvonulását. Ez nem sikerült nekik. Ugyanakkor a gyűlésen elfogadott határozat szinte valamennyi pontjával egyetértett, kivéve kettőt: a két legfontosabbat, ami jól mutatja kommunista elkötelezettségét. Ezek a szovjet csapatok kivonására és a Varsói Szerződésből való kilépésre utaltak. A forradalom és szabadságharc eseményeit a városban élte át, így szemtanúja volt a miskolci forradalmi eseményeknek.

Habár 1956-ban is kitartott pártja mellett, 1957-ben fegyelmi eljárást indítottak ellene, azzal vádolták, hogy túl engedékeny volt az „ellenforradalmárokkal” szemben. Érdekes megállapítás ez, mivel Grósz a szabadságharc leverését követően nem csak hogy azonnal az MSZMP egyik megyei vezetőjévé vált, de részt vett a karhatalom megszervezésében is. Hogy hátránya a pártfegyelmi miatt végül nem lett, azt az is bizonyítja, hogy egy évvel később már az Észak-Magyarország című lap felelős szerkesztőjeként tevékenykedett. Ugyan nyomdász végzettségét tekintve az írott sajtóhoz még akár lehetett is köze, de előmenetele a média világában 1962-ben még tovább erősödött. Ekkor a Magyar Rádió és Televízió párttitkárává nevezték ki, 1968-ban pedig a Központi Bizottság agitprop osztályán találjuk. Pályafutása a Kádár-diktatúra évtizedei alatt fokozatosan ívelt felfelé. 1973-ban sokan karrierje töréseként értelmezték, hogy Fejér megyei első titkárrá nevezték ki, a többi központhoz kötődő pozíciójából pedig felmentették. Berecz János egykori PB tag, Kádár egyik bizalmasa, a Grósz halála után megjelent 1996-os interjújában mindezt cáfolta: „Grósz pártkarrierje lényegében töretlen volt azzal együtt, hogy volt néhány kitérő is az életében. Ezek a kitérők azonban nem jelentettek egyértelműen száműzetést. Ilyenkor Kádár általában valamilyen nyomásnak engedett, mert az illető valakiknek nem tetszett, vagy féltek tőle, mert túlságosan ment előre. Ha az illetővel Kádárnak távlati céljai voltak, beleegyezett, hogy például vidékre helyezzék, de már akkor gondolt rá, hogy ha ott megállta a helyét, alkalmas pillanatban visszahozza, és továbbviszi”. Berecz megállapítását a történelem igazolta. Grósz 1979-től Borsod megye első titkára lesz, de 1984-ben már ismét Budapesten folytatta tevékenységét. Ekkor a fővárosi pártbizottság élére került, egy évvel később pedig a legfelsőbb pártszerv, a Politikai Bizottság tagjává vált. Beigazolódott Berecz megállapítása, Kádárnak terve volt Grósszal.

Grósz egykori elvtársai egyaránt a készülődés évtizedeiként értelmezték a politikus karrierjét. 1987-ben a pártvezetés a Minisztertanács elnökének (miniszterelnök) nevezte ki Grósz Károlyt. A pozíció lényegében súlytalan volt a diktatúra idején, a minisztertanácsi üléseken csak a PB előzőleg meghozott döntéseit osztották ki az egyes tárcák között. Érdemi vita, pláne szavazás ezen a fórumon nem volt. Jogos kérdés, hogy Kádár miért döntött Grósz személye mellett? Mivel nagyon rövid időn belül került vissza a központi vezetésbe, lett PB-tag, majd miniszterelnök, valószínűleg Grósz az agg főtitkár teljes bizalmát élvezte, amire különösen nagy szüksége volt Kádárnak az egyre súlyosabbá váló gazdasági és társadalmi válság közepette.

Berecz idézett interjújában határozottan tagadta, hogy Grósznak szerepe lett volna Kádár 1988-as „megpuccsolásában”. Ugyanakkor Németh Miklós – akit a miniszterelnök iránti rajongással nem lehet vádolni – Grósz legnagyobb, történelmi érdemének Kádár lemondatását tartja. Grósz szerepe az 1988-as pártértekezlet megszervezésében kétségtelen, ahogy valószínűleg óriási szerepe volt Kádár félreállításában is. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a végső döntést nem Budapesten, hanem Moszkvában hozták meg. A szovjet vezetésnek pedig kapóra jött Grósz, aki fiatalos volt és bíztak abban, hogy hazájában a Szovjetunióéhoz hasonló folyamatokat indít majd el. Kádár távozása után a KB Grószt választotta főtitkárnak, aki fél évig még a miniszterelnöki funkcióját is betöltötte. Novemberben adta át utóbbi hivatalát Németh Miklósnak.

Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy újdonsült főtitkárként 1988 júliusában az Egyesült Államokba látogatott, ahol találkozott Ronald Reagan elnökkel, valamint amerikai magyar – többek között 1956-os – emigránsokkal is. Utóbbiak kérdésére kijelentette, hogy nem zárkózik el Nagy Imre szűk családi körben való újratemetésétől, de a rehabilitáció kérdését elutasította. Amerikai útja sikeres volt, amit erősített az a tény is, hogy Rákosi Mátyás után ő volt az első magyar kommunista főtitkár, aki az Egyesült Államokba látogatott és a hivatalban lévő elnökkel is találkozott. Egy hónappal később Grósz egy újabb külföldi politikussal való csúcstalálkozón vett részt, amely azonban óriási fiaskóval zárult. Ezúttal Aradra utazott, hogy találkozzon Nicolae Ceaușescu román kommunista diktátorral. Hasonló magyar–román csúcstalálkozóra 1977 óta nem került sor. Téma lett volna bőven, többek között a falurombolási terv és az erdélyi magyarok üldözése, amelyeket a magyar pártvezető fel is vetett tárgyalásra érdemes témákként, de a román diktátor ehelyett két és fél órás kioktató hangnemben megfogalmazott előadással dorongolta le a magyar delegációt, amely érdemben nem reagált a lekezelő stílusra. A találkozót követően még a legfinomabb megfogalmazások szerint is Ceaușescu Aradon „felmosta a padlót” Grósszal. A két ország közötti kapcsolatok tovább romlottak, ahogy a kezdeti időszakot jellemző lendület, a „grósznoszty” sem jellemezte már a főtitkár teljesítményét.

Az aradi kudarcot követően Grósz egyre több hibát követett el a politikai életben. 1988. november 29-én a budapesti pártaktíva értekezletén több ezer ember előtt a Budapest Sportcsarnokban fehérterrorról vizionált a pártvezető: „A magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt, és spekulálnak rá. A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, s biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”. A beszéd még a pártvezetés köreiben is megdöbbenést keltett, de a sorozat ezzel nem ért véget. 1989 áprilisában a KISZ utolsó kongresszusán a „gazdasági szükségállapot” bevezetéséről beszélt. Hogy a főtitkár szavai ne okozzanak pánikot az ország hitelezői körében, Németh Miklós miniszterelnök még aznap élő televíziós adásban cáfolta a főtitkár által elmondottakat. Ezzel végképp megromlott közöttük az amúgy sem túl baráti – elvtársi – kapcsolat. Ugyanebben a hónapban történt meg Kádár János volt főtitkár, ekkor a párt elnökének utolsó drámai „felszólalása” a KB tagjai előtt. A jelenet mindenkit felzaklatott, egyben valamennyi résztvevő értelmetlenül állt azelőtt, hogy miért kellett ennek megtörténnie? Utóbb kiderült, hogy az egész Grósz Károly szervezése volt, aki így akart szakítani a magyar kommunista diktatúra kádári szakaszával. Szándéka nem vált valóra.

Az 1988-as év úgy tűnt Grósz Károly éve, de hamar kiderült, hogy az új főtitkár hibát hibára halmozott. 1989-ben már egyáltalán nem volt érdemi beleszólása a dolgok menetébe, habár a hatalmát minden eszközzel próbálta megőrizni. Létrehozott egy nagyrészt keményvonalas kommunista politikusokból álló bizottságot, amellyel hivatalosan a „kibontakozás”, értsd, a hatalom megtartásának lehetőségeit keresték. Egyes vélemények szerint 1989 nyarán Grósz puccsra készült, de erre vonatkozó konkrét bizonyíték még sehonnan sem került elő. Nagy Imre és mártírtársai temetése kapcsán egy a rendszerváltoztatás után adott interjújában viszont kijelentette, volt olyan beszélgetése Borbély Sándorral a Munkásőrség utolsó parancsnokával, ahol utóbbi biztosította arról, hogy egy órán belül 3000 felfegyverzett munkásőrt tud biztosítani szükség esetén. Grósz mindvégig a diktatúra megtartása mellett tette le a voksát. 1991-ben, egy az Új Magyarországnak adott interjújában kijelentette: „Látni kellett, hogy 1989-ben szétszedik, szétmarják a pártot, ugyanakkor markáns ellenzék nem mutatkozik. Akkor felmerült, de csak szűk körben, hogy esetleg adminisztratív erővel kikényszerítünk egy modellváltást a társadalomból. Végül úgy döntöttem, hogy az a politikai rendszer, amelyet a saját népével szemben fegyverrel kell megvédeni, hosszú távon életképtelen”. Az újságíró kérdésére, ami szerint: „A fegyveres erők készen lettek volna a végrehajtásra?” – a főtitkár ekképp felelt: „Akikkel én beszéltem, döntésre vártak”. Az biztosra vehető hogy a pártvezetés kemény magja képes lett volna akár fegyverrel is a rendszer védelmére kelni. Ugyanakkor a pártnak 1989-re lényegében semmilyen támogatottsága nem volt, ahogy Grósz népszerűtlensége is napról-napra érezhetőbbé vált. Ezt egy ízben, szűkebb pátriájában, Borsodban személyesen is megtapasztalhatta. 1990. február 14-én Leninvárosba (ma Tiszaújváros) látogatott, ahol tüntetők fogadták, akiktől a politikáját és a pártot gyalázó bekiabálásokat kellett elviselnie, ráadásul a tervezett televíziós beszélgetés helyszínére sem engedték be a demonstrálók. Másnap rá jellemző módon az előző nap eseményeit a „legrosszabb fasizmus” időszakához hasonlította. Ez volt a végjátéka politikai karrierjének.

Az állampárt 1989 őszi kettészakadását és az 1990-es első szabad választásokat követően Grósz teljesen visszavonult a politikától. Hat évvel később, 1996 januárjában halt meg. Pártkarrierje az évtizedek során rövid kitérőkkel ugyan, de töretlenül ívelt felfelé, így jutott el a csúcsra, a párt főtitkári pozíciójáig. Szándékával ellentétben regnálása nem a párt megerősödésével, hanem a bukás időszakával forrott össze, habár őt magát nem vádolhatjuk azzal, hogy a párt és a diktatúra megbuktatására törekedett volna.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Szigetváry Zsolt