1988-ban a Történelmi Igazságtételi Bizottság az alábbi felhívást tette közzé: „Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri Új köztemető eldugott 301-es parcellájának bozótrengetege sok száz áldozatát. Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak, halottainak és az élőknek teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását.” Már ekkor sokan tudták, itt többről van szó, mint a kivégzettek földi maradványainak felkutatása és esetleges újratemetése. Erre az epizódra, amely kétséget kizáróan a rendszerváltoztatás egyik, hanem a legfontosabb eseménye volt, épült fel szimbolikusan a szabad Magyarország. A 301-es parcella feltárása és a végtisztesség megadása az ártatlanul kivégzetteknek egyben a több mint 40 évig tartó kommunista diktatúra végét is jelképezi. Ahogy azt a sírok kihantolásánál jelen lévő Ember Judit filmrendező megjegyezte: „Én tudtam, ha megtaláljuk Nagy Imrét, vége a Kádár-rendszernek!”

Amint megtörtént a sírok feltárása nyilvánvalóvá vált: a kommunista diktatúra rendszere megbukott Magyarországon. Napvilágra került a nagy „titok”, amelynek őrzése kiemelt feladata volt a kommunista Belügyminisztérium ügynökeinek, Schwajda György után, a „301-es parcella sok-sok bolondjának”. Az ő feladatuk a titok megőrzése volt, egyben szorgalmasan gyártották a jelentéseket a kivégzettek hozzátartozóiról, akik a tiltás ellenére rendszeresen látogatták a gazzal benőtt, szándékosan elhanyagolt területet, ahol ártatlanul kivégzett hozzátartozóik földi maradványait hantolták el jeltelen tömegsírokban. Hegedűs B. András az exhumálást koordináló Történelmi Igazságtételi Bizottság tagja érdekes epizódot jegyzett fel: „Egy kulcsfigura volt még, az Imre bácsi, aki mint fősírásó megtalálta a sírhelyeket, pontosabban a sírok helyét, emlékezetből. Nem volt hajlandó megmondani, hogy hívják. Szegény öregember mindenkitől félt. Az is lehet, hogy nem sírásó volt, hanem ő volt a börtön és a temető összekötője.” Nem tudjuk, hogy Schwajda György ismerte-e Imre bácsi történetét, az viszont bizonyos, hogy az Imre bácsik (avagy a drámában szereplő Lajosok/Sándorok) az utolsó pillanatig ellátták hivatalból eredő kötelességeiket. Ők nem csupán az ártatlanul kivégzettek jeltelen sírjait őrizték az Új köztemető 301-es parcellájában, de őrködtek 1956 üzenete felett is, amely a magyarok szabadság és függetlenség iránti vágyáról szólt, s amelyet szintén ezekben a jeltelen sírokban földeltek el a szabadságharc leverését követően. 1989-ben azonban az „őrök” ideje lejárt. Bár munkájukat az utolsó utáni pillanatig „legjobb tudásuk” szerint ellátták, a titokra mégis fény derült. Napvilágra került az igazság, amelynek tagadására és eltitkolására a Kádár-rendszer felépült, s amelyet 33 évig rejtegettek az emberek elől.

A rendszerváltoztatók 1989-ben tudták, hogy Magyarország új alapokra helyezése, csakis az igazság felszínre hozatalával lehetséges. A múlt bűneit be kellett vallani, a felelősöket meg kellett nevezni, de mindenekelőtt meg kellett adni a szabadságért küzdő áldozatoknak a végtisztességet. „Ezek a koporsók valamennyiünknek azt parancsolják, hogy soha egyetlen nap ne múljon el anélkül, hogy ne emlékezzünk Nagy Imrére, mártírtársaira és a 301-es parcella névtelen hőseire, a pesti srácokra, akik nélkül nincs forradalom, és akik nélkül nincs szabadság” – mondta beszédében az újratemetés napján Rácz Sándor, az 1956-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke. Június 16-a, az újratemetés napja, a magyarországi rendszerváltoztatás talán legfontosabb dátuma. A Hősök terén, a kivégzettek koporsói előtt megjelenő több tízezer ember tanúságot tett a szabadság és függetlenség iránti elkötelezettségéről. Történt mindez közel 45 év diktatúra után, egy idegen hadsereg katonái által megszállt ország fővárosában. Egy olyan napon, amelyen Borbély Sándor a Munkásőrség főparancsnoka kijelentette: „Egy órán belül tudunk mozgósítani 3000 munkásőrt. Egy órán belül 3000 munkásőr teljes fegyverzettel és egységesen felszerelve készen áll.” s amely kijelentést később alátámasztotta az utolsó főtitkár Grósz Károly mondata: „Akikkel én beszéltem, döntésre vártak”. Ott, akkor még senki sem gondolta, hogy a változás olyan elsöprő erejű lesz, hogy egy év múlva már az első szabadon választott magyar kormány gyakorolja a főhatalmat hazánkban. Maguk az újratemetés szervezői sem számoltak ezzel, olyannyira nem, hogy az eseményt minél hamarabb meg akarták szervezni, mivel attól tartottak, hogy egy az állampárton belüli átalakulás, puccs, vagy egy moszkvai fordulat következtében erre később már nem lesz lehetőségük. Szerencsére ebben nem volt igazuk. Az újratemetés méltó körülmények között történt meg a nyár elején, majd október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján kikiáltották a köztársaságot s a folyamat betetőzéseképpen 1990-ben Magyarország polgárai megválasztották az első demokratikus alapokon álló Országgyűlést. Egy évvel később pedig az utolsó megszálló szovjet katona is elhagyta az ország területét. Kijelenthetjük: 1989–1990-ben a rendszerváltoztató elit elvégezte a feladatát.

Ma Magyarországon több mint négymillió olyan állampolgár él, akinek nincs személyes emléke a diktatúráról. Számukra az elmúlt rendszer története, személyes emlékek híján csupán néhány oldal a történelemkönyvekből. Márpedig a 20. század két totalitárius diktatúrájának kutatása, tanulmányozása megtanít bennünket arra, hogy a hősök tisztelete és a bűnelkövetők megnevezése, egyszóval a történelmi emlékezet, alapfeltétele egy egészséges társadalom kialakulásának és működésének. Jól tudták ezt a közép-európai kommunista diktatúrák irányítói is, nem véletlenül igyekeztek eltüntetni a múlt nyomait, különösen saját terhelő múltjuk minden nyomát. Ezt a célt szolgálta a cenzúra és az állandó fenyegetés és ezt a célt szolgálták a tömegsírok, amelyekbe nem csupán a rendszerrel bátran szembeszállók és az ártatlanul kivégzettek földi maradványait hantolták el jeltelenül, de velük együtt jelképesen az emberek szabadság iránti vágyát is eltemették. Mindvégig tudták a rendszer fenntartói, hogy van mitől félniük. Félelmük legfőbb oka pedig az emlékezet volt, amelyet nem sikerült kiirtaniuk maradéktalanul az emberekből. Ha valaki a Kádár-korszakban vette a bátorságot és ellátogatott az Új köztemető 301-es parcellájához, láthatta, hogy a jeltelen sírok fölött virágcsokrok és gyertyák tettek tanúságot a hősök emlékének tovább éléséről. Szükség volt tehát a 301-es parcella bolondjára/bolondjaira, akik több mint 30 éven át megpróbálták őrizni és elzárni ezt az emlékezeti helyet a társadalomtól. Nem sikerült nekik, a 301-es parcella ma az egyik legfontosabb, méltó tere nemzeti emlékezetünknek. Szimbolikus a helyszín, hiszen 1956-ot követően az itt elhantolt hősök emlékének eltörlése, a magyarok szabadságvágyának eltiprása lett a Kádár-rendszer hamis legitimációs tényezője. 1989. június 16-án ez a 301-es parcella lett a szabad és független Magyarország bölcsője, az újratemetés napja pedig a születésnapja.

Balogh Gábor

A dráma az alábbi kötetben olvasható:

Schwajda György: Ballada a 301-es parcella bolondjáról. In: Dancs István (szerk.): Rivalda 89/90. Magvető, Bp. 1991. 451. o.