A rendszerváltoztatás huszonötödik évfordulóján már kellő távlat nyílt ahhoz, hogy az 1989-es „csodák évét” értékelni tudjuk. Most, harminc évvel később még több okunk van arra, hogy becsüljük a szabadság elnyerését.
Amikor egy esemény huszonötödik évfordulóját ünnepeljük, nem kockáztatunk túl sokat, szinte biztosra mehetünk. Huszonöt év, a mai átlagos emberi élettartam egyharmada, elég hosszú idő ahhoz, hogy eldöntsük az illető történés valóban méltó-e arra, hogy megünnepeljük. Igaz, mint minden az életben, ez is relatív. Tegnap, amikor a mai hallgatóság, önök által majd utólag frappánsnak mondható idézeteket kerestem – persze sikertelenül – a mai kiállításmegnyitó beszédemhez, egy verseskötetre bukkantam a polcomon. Egy kívül aranyszínű, védőpapírral védett, piros műanyag keményborítós, még mindig jó illatot árasztó könyvre, amelyet egy sorozat részeként a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó adott ki éppen negyven éve az úgynevezett felszabadulás harmincadik évfordulója tiszteletére. A könyvet akkor egy kedves atyai barátomtól kaptam, tizennégy évesen, az általános iskola befejezésének örömére. A könyv léte – és aminek kiadói eredetileg dedikálták, a felszabadulás – már önmagában cáfolni látszik az imént elmondott kockázatkerülésre utaló kezdő mondataim igazságát.
De talán mégsem. Mert vannak olyan események, amelyek jelentőségének a felfogásához, nincsen szükség huszonöt évre, mert azok, akik annak részesei, azonnal tudják, hogy arra még a dédunokáik is emlékezni fognak. Az 1990-ben lezajlott szabad választás és a negyven év után első szabadon választott parlament létrejötte, amelynek ez a kiállítás emléket állít, olyan esemény volt, ami még évszázadok múlva is bele fog férni még a rövidített magyar történelemkönyvekbe is.
Az én nemzedékem számára, amely akkor lépett át az igazi felnőttkorba, ez volt a minket egész életünkre meghatározni képes pillanat, az amikor – persze naivan, lehet hogy az örömkönnyektől kissé homályos szemmel, ezért nem egészen élesen látva, és ezért talán néha félre is értve a dolgokat – úgy éreztük, hogy a történelem nem valami megváltoztathatatlan, rajtunk kívül álló, bennünket kényszerítő dolog, hanem az, amit mi emberek magunk csinálunk, és ha van elég erő, bátorság bennünk, akkor jóra is tudunk fordítani. Nekünk megadatott az a kiváltság, hogy ilyen pillanatot élhettünk át, amikor az emberi szabadságvágy, a jószerencse és a haza- és szabadságszerető őseink évtizedeken, évszázadokon áthallatszó üzenete valódi sorsalakító cselekedetekben találkozhatott.
Szájer József kiállításmegnyitó beszéde a Látószög blogon olvasható.