„A filmnek és a színdarabnak az egész népet foglalkoztató nagy kérdésekkel kell törődnie, olyan problémákkal, amelyek az állam, az egész nemzet fő kérdései” – vélekedett a színdarabok szocialista jelentőségéről Révai József, Magyarország egykori kultúrpolitikusa. A diktatúra kiépülésével megkezdődött a színházak államosítása, a színházi darabok párt által történő ellenőrzése, ugyanakkor egyes színészek és színdarabok évtizedekre lekerültek a színpadról.
A XX. század elején, Magyarországon szellemi és kulturális pezsgés kezdődött, számos új színház nyitotta meg kapuit, a Nemzeti Színház mellett többek között létrejött a Vígszínház is. Az I. világháború, majd az egymás után következő politikai változások mind a maguk képére formálták a kultúra eme fontos elemét, 1945 után pedig a kommunizmus keretei határozták meg a magyar színjátszás hétköznapjait.
A diktatúra működtetésében elengedhetetlen szerepe volt a különböző kulturális eszközök, létesítmények állami kézbe összpontosításának, így mind a filmgyártás, a könyvkészítés és velük együtt a színházak is az állam, azaz a kommunista párt felügyelete alá kerültek és a propaganda eszközeivé váltak. A szegedi színház államosításáról már 1945-ben döntött a kormány, de idővel az összes hazai teátrum hasonló sorsra jutott. Az államosítás azonban csak az első lépést jelentette. Néhány új színházat, kifejezetten a gyermekközönségnek szerveztek, mivel a fiatalok ideológiai átnevelésére nagy hangsúlyt fektetett a propaganda. A színpadra állítható darabok rostán mentek keresztül: irányadó a Nemzeti Színház repertoárja volt, a politikai kabarét betiltották, ellenben sok újonnan született mű foglalkozott a mezőgazdaság átalakításával, kisebb számban ugyan, de felbukkant az iparosítás gyorsítása, a termelékenység fokozása is. A klasszikusok közül Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjét, valamint Katona József Bánk bánját engedélyezték. Az ember tragédiája csak 1955-ben kerülhetett színpadra, de akkor is csak rövid időre, ugyanis pár előadás után betiltották. 1956-ban az SZKP XX. kongresszusát követően mutatták be Gáli József Szabadsághegy című drámáját, amelyben elsőként vitték színpadra a törvénytelenségek, a koncepciós perek világát. Az előadásra éppen október 6-án, Rajk László újratemetésének napján került sor a József Attila Színházban.
A szabadságharc leverését követően az MSZMP 1958 augusztusában tette közzé művelődéspolitikájának alapelveit. A Kádár János és Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitikát a „három T” – tiltás, tűrés, támogatás – jellemezte, ezen kategóriákon belül mozogtak a színházi előadások is. Az 1950-es évek első feléhez képest ez nyitást jelentett, fokozatosan megjelentek a nyugati szerzők által jegyzett darabok is. Ekkor jött létre az Ódry Színpad, amely, bár kisebb nyilvánosság előtt játszott, mégis terepet adott a hazai kísérletezésnek és a nyugati daraboknak. Ugyanezt a célt szolgálták a kisebb kamaraszínházak és a stúdió előadások is.
Az előadások tematikája is változáson ment keresztül. Egyre nagyobb teret kaptak a különféle vígjátékok, a musical műfaja is kezdett meghonosodni. Az 1970-es évek második felében a Fővárosi Operettszínház műsorára került a Kabaré, később a My Fair Lady is. A korábban nem engedélyezett, az akkori valóságot legjobban bemutató groteszk műfaja is megjelenhetett. 1967-ben a Thália Stúdióban játszották először az Örkény István regénye alapján készült Tótékat. Ugyancsak a Thália adott otthont A per című Kafka-regény alapján készült adaptációnak, amely ugyancsak feszegette a határokat.
Ugyanakkor bizonyos témák még mindig tabunak számítottak. 1973-ban mutatták be először a Hegedűs a háztetőn című darabot, amelyet egy évad után levettek a műsorról, mert megjelenik benne a század eleji oroszországi antiszemitizmus. A darab csak évekkel később, az 1980-as évek második felében kerülhetett színpadra. Az 1956-os forradalom és szabadságharc a rendszerváltoztatásig a legérzékenyebb témakör volt a diktatúra számára. Ennek megfelelően több olyan darab is készült – többek között Dobozy Imre Szélvihar című drámája 1958-ban – amely a szabadságharcot a hivatalos nézet szerint ellenforradalomként ábrázolta. Az Orfeó néven 1971-ben megalakult színjátszókör, bábegyüttes tagjait hónapokig kihallgatásokkal zaklatták a hatóságok rendszerellenesnek minősített magatartásuk miatt, szerveződésük pedig tiltólistára került. Az államapparátus egyik legnagyobb botrányt kiváltó betiltási kísérlete 1985-ben történt Sütő András Advent a Hargitán című darabja miatt. A román pártvezetés nem járult hozzá a budapesti előadások megtartásához, ezért az eredetileg decemberre tervezett bemutatót nem engedélyezték a magyar hatóságok. A közvélemény és a tiltakozások nyomán a hatalom azonban meghátrálni kényszerült, így végül a Nemzeti Színház januárban bemutathatta a darabot.
A rendszerváltoztatást követően valamennyi művészeti ágban, így a színházművészetben is megszűntek a tilalomfák, így 1989 bármilyen korábban tabunak számító történelmi témát bemutathattak a hazai színházakban.
Lakatos Dorina
Borítókép: Fortepan / Kotnyek Antal