„A baltikumi Stettintől az Adriánál lévő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.” – az idézett gondolat Winston Churchill 1946. márciusi fultoni beszédéből származik. Egy év sem telt el a második világháború európai lezárása óta, s ezzel a bejelentéssel a volt brit miniszterelnök egyértelművé tette, hogy a fenti térség a szovjet érdekszféra részévé vált. Ezen Churchill nem igazán lepődött meg, hiszen ő is azok közé a politikusok közé tartozott, akik saját érdekeik védelme érdekében szó nélkül föláldozták Közép-Európát a szovjetek számára. A vasfüggöny fölállítására azonban nem annyira az ideológiai különállás, mint a Nyugat felé már 1945-ben meginduló menekülthullám megfékezése miatt volt szüksége a kommunista diktatúráknak.

A két világrendszer határa Magyarország nyugati végein, a mintegy 355 km hosszúságú magyar–osztrák határvonalon húzódott. A kommunista diktatúra hazai kiépülésével párhuzamosan 1946-tól egyre nagyobb számban menekültek át az akkor még nyitott határon magyarok ezrei, tízezrei. Ez ekkor még nem is volt olyan nehéz. Nem csak azért, mert konkrét fizikai határzár még nem létezett a nyugati határokon, de azért is, mert az osztrák főváros és a Bécsi medence szovjet megszállás alatt állt, így a szovjet zóna határa a magyar határtól nyugatabbra húzódott, így a menekülők számára a szabad világ csak Bécs után következett. 1948-ra ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A pártvezetés a nyugati határ lezárása mellett döntött, s ezt drasztikus intézkedésekkel igyekezett megvalósítani. Az év végén az osztrák vámosok jelentős beavatkozásokra lettek figyelmesek. A magyar oldalon kiirtották a zöldhatár közelében lévő erdőövezet jelentős részét, őrtornyokat állítottak fel, majd a következő évben megkezdődött a technikai határzár kiépítése is. Ennek keretében 15 cm átmérőjű faoszlopokat állítottak fel két sorban egymással szemben. Az oszlopokat szögesdróttal fűzték össze. Az így kialakított két szögesdrót-kerítés között aknamezőket telepítettek. Emellett bevezették a mélységi határellenőrzés intézményét. Ennek keretében létrehozták a „határsávot”, amely egy a határtól számított 15 km-es területet övezett fel Ausztria szomszédságában. Az itt élők rendkívül szigorú szabályok alapján közlekedhettek csak a sávon belül. A határsávba belépni csak külön engedéllyel lehetett. A rendőrök azonban már a határsávot megelőző településeken ellenőrizték az idegen utazókat. Végül az 1948. évi 48. törvény kiadásával sor került a tiltott határátlépés büntetési tételének felemelésére is, valamint bevezettek egy új büntetőjogi kategóriát is: a tiltott határátlépés kísérletét. Ez utóbbi segítségével gyakorlatilag bármely a hatóságok számára gyanús személyt eljárás alá vonhattak, akinek szerencsétlenségére a határ vagy a határsáv környékén akadt dolga.

1949 szeptemberére a honvédség alakulatai befejezték a határzár kiépítését. Elkészült a kettős szögesdrót kerítés, valamint a közöttük lévő sávban telepítésre kerültek a repesz- és érintőaknák. A határrendészeti feladatokat a műszaki határzár felépítése idején a Honvéd Határőrség látta el, azonban egy évvel később, 1950. január 1-én a határrendészeti szerveket beolvasztották az Államvédelmi Hatóság szervezetébe. Ugyanezen a napon szigorú tűzparancs lépett életbe a Magyar Népköztársaság határain. A fenti intézkedések ellenére évente többen is megpróbálkoztak a határon való átszökéssel. Voltak, akik sikerrel jártak, jelentős részük a határsávban élt, így kiváló helyismeretének és a határvédelmet ellátó katonákkal való jó viszonyának köszönhetően sikeresen át tudott szökni Ausztriába. Azonban nagyon sok kísérletezőt elkaptak és sokan vesztették életüket az átkelés során. A pontos számuk máig nem ismert. Határáttörésre sor került traktorral, teherautóval, mezőgazdasági kisrepülőgéppel, sőt, egy ízben egy belföldi személyszállító repülőjárat személyzete hagyta el az országot azzal a repülőgéppel, amelyen Pécs és Budapest között teljesítettek szolgálatot.

Az 1950-es években egyre több panasz érkezett a határzár gyenge műszaki állapotára vonatkozóan. A faoszlopok elkorhadtak és az aknák sem megfelelően működtek. 1956 márciusában Piros László belügyminiszter előterjesztésére a párt Politikai Bizottsága a határzár megszüntetéséről döntött. Ennek értelmében megkezdték a kettős drótkerítés és az aknazár felszedését. A munkálatokkal 1956 őszéig nagyjából végeztek is a honvédség alakulatai, ennek köszönhető, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően Nyugat felé menekülő több mint kétszázezer magyar gond nélkül tudott átkelni az államhatáron. A menekülthullám megállítása érdekében a Kádár János vezette kommunista kormányzat ismét a határzár felhúzása mellett döntött. 1957. március 2-án kelt a határozat az újabb vasfüggöny létrehozásáról. A munkálatok gyorsan haladtak, így már júniusra elkészült a teljes határszakaszon a szögesdrót kerítés, amelyet ezúttal fa helyett betonoszlopokra erősítettek. Az aknamezőt öt méter széles sávban telepítették, tíz év alatt több százezer aknát helyeztek el.

Az 1960-as évek közepén sor került az aknamező felszedésére, s helyette egy elektromos jelzőrendszer telepítésére. Öt év alatt kiépítették a teljes határszakaszon a kétsoros jelzőrendszert és a vadfogó kerítést, utóbbival próbálták elkerülni a fölösleges riasztásokat. Az Elektromos Jelző Rendszer (EJR) szovjet gyártmányú eszköz volt, amelybe 24 voltos feszültséget vezettek. Ha a dróthoz valaki hozzáért, a jelzőrendszer a két legközelebbi határőrsön riasztott. Rendkívül korszerűtlen eszköz volt, hiszen túlzott érzékenysége miatt – hiába a vadfogó kerítés – a zónába tévedő kisebb testű állatok, vagy éppen egy komolyabb szélmozgás hatására is riasztott. A rendszert az 1970-es évektől korszerűsítették. Ez a korszerűsítés a kommunista rendszer legnagyobb önellentmondása volt: az új technológia Franciaországból érkezett, s azt jobb híján nyugati hitelekből fizették ki, s tartották fenn. Így a magyar kommunista vezetés az 1970-es évekre eljutott odáig, hogy a magyarok szabad külföldre távozását meggátló technikai határzárat Nyugatról szerezte be, s azokért Nyugatról felvett kölcsönökből származó pénzeszközökkel fizetett. Csak a jelzőrendszer karbantartása évente átlagosan 25 millió forintot emésztett fel. A karbantartáshoz szükséges alkatrészeket csak Nyugatról lehetett beszerezni, így ezeket a tételeket devizában kellett kifizetnie a pártállamnak.

Székely János vezérőrnagy, a Határőrség parancsnoka, 1987. október 5-én kelt összefoglaló jelentésében a jelzőrendszert elavultnak nyilvánította és elbontására tett javaslatot a pártvezetésnek. Habár ekkor még senki, sem a Határőrség parancsnoka és maga pártvezetőség nem látta előre a két évvel később bekövetkező eseményeket, Székely feljegyzése mégis fontos kordokumentum. Egyrészről azért, mert a jelzőrendszer elbontását a parancsnok vetette fel először – mindenekelőtt anyagi okokra hivatkozva, amelyekről fentebb már értekeztünk – másrészt utal a nemzetközi helyzet folyamatos változására, s arra hogy a hazai belpolitikai és társadalmi viszonyok is egyre inkább a vasfüggöny létezésének átgondolását teszik szükségessé: „Az idegenforgalmi szervezetek, a Hazafias Népfront, a környezetvédelmi szervek több alkalommal jelentettek meg a sajtóban, vagy hangoztattak más fórumokon kifogásokat az elektromos jelzőrendszer és a határsáv megléte miatt.”

Két évvel később valóban sor került a vasfüggöny lebontására, igaz, nem az idegenforgalmi szervezetek vagy éppen a Hazafias Népfront nyomására, hanem a rendszerváltoztatás eredményeként.

Balogh Gábor